Terhességem tudatosan megélt hat hetében számtalan alkalommal vettem fel a kapcsolatot a bennem élő …-vel. (…Nem találom a szót, magzat a kora miatt nem lehet, az embrió túlságosan kezdetleges hatást kelt, a baby vagy baba pedig olyan konkrét. A “lény” sem igazi, mert “alien” hatást kelt… Maradjunk a Kis Léleknél.)

Soha, egyetlen alkalommal sem láttam egészségesnek. Gnómszerű, töpörödött, kéz-és lábnélküli lényként vizualizáltam – sokáig azzal nyugtattam magam,hogy nagy valószínűség szerint pár hetes korban valóban így néz ki. Bár fizikai valója nem volt alkalmas a hosszú távú életre (hivatalosan 10, azaz valójában 8 hetet élt a hasamban), oka volt annak, hogy néhány hetet együtt éltünk, és annak is, hogy nem a figyelmeztető jelekre, hanem az üzenetekre koncentráltam.

Mert üzenet volt a hányinger, ami annál erősebben jelentkezett, minél kevésbé fogadtam el váratlan látogatását, minél hangosabban mondtuk ki a barátommal – nem örülünk, nem így kellett volna, nem most kellett volna…

Üzenet volt az a mérhetetlen türelem, bölcsesség és szeretet, amit felém sugárzott a vele való kommunikáció során – ő nem bizonytalanodott el a félelmeimtől, hanem erőt adott olyan döntések meghozatalához, amik kisimították az életemet.

Az utolsó – és egyetlen “hivatalos”, azaz képzett terapeuta mellett zajló – kapcsolatfelvétel volt a legegyértelműbb: az már a fizikai búcsúé volt, nem a spirituális tanításé. Egy örvényt láttam, a tölcsér alján összekuporodva már csak egy csomó volt az én Kis Lelkem. Hiába próbáltam megtartani azzal, hogy betapasztottam a tölcsér alját, bölcsőt formálva, nem békésen rugdalódzó babát láttam…

Mindez hétfőn történt, és útban hazafelé elkezdtett görcsölni a hasam… Mire 4-5 nappal később ultrahang elé kerültem, már alig maradt belőle valami… mire orvos elé kerültem, teljesen felszívódott – mintha nem is létezett volna.