A gyermekkori traumatizáció áldozatainak élete nem csak a korai években nehéz: emberi kapcsolataik, érzelemszabályozásuk, életvitelük olyan zavarokat szenved, mely megnehezíti a normális élet kialakítását bántalmazó körülményekből kiszabadulva is.

Az áldozatok különösen nagy nehézséggel néznek szembe a szülővé válás során: gyermekük triggerré válik. A gyerekkel való érzelmi kapcsolatban, a gondozási események során olyan ingerek érik a személyt, amelyek – sokszor észrevehetetlen módon – az eredeti traumára emlékeztetik.

Ennek az az egyik nagyon gyakori következménye, hogy a szülő – minden előzetes szándéka ellenére, hogy jobban csinálja, mint saját szülei -, automatikusan megismétli a tanult mintákat a következő generáció felé. Az ezzel járó bűntudat és szégyen a szülői kompetenciaérzést rombolja, amely tovább mérgezi azt a szülő-gyermek kapcsolatot, amely egyébként is meg van terhelve a traumatikus élmények keltette rossz érzések újraélésével. A most szülőszerepet megélő személy tehát egyszerre lesz az újratraumatizálódás miatt áldozat, illetve az újrajátszás miatt saját gyermeke bántalmazója. Ennél tragikusabb dolgot nehéz elképzelni.

Megoldás lehet ennek a jelenségnek az ismerete, mely protektív tényező lehet több szempontból is. Egyrészt magyarázatot nyújt a helyzethez nem illő, kontrollálhatatlannak tűnő rossz érzésekre, és felmenti az egykori áldozatot a további mérgező szégyen – és nem a bántalmazás felelősségének! – a terhe alól, attól az érzéstől, hogy ő eredendően rossz, így szülőnek is alkalmatlan. A helyzet elfogadása lehetőséget ad az alternatív viselkedések kidolgozására és a traumatikus érzések megkülönböztetésére a helyzetnek megfelelő érzésektől és viselkedésmódoktól. Ez nagyfokú tudatosságot és elkötelezett belső munkát kíván meg, melyhez érdemes terápiás segítséget kérni. A trauma aktiválódásának szakemberrel való kísérése egy újabb rétegét dolgozhatja meg az eredeti sérüléseknek, ezáltal a fent vázolt nehézség gyógyulási lehetőséggé válhat.