Nem olyan egyszerű nem törődni mások ítélkezésével és kritikájával. Ahogy az is nagyon gyakori, hogy sokszor mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei.

Ha valaki véleményt alkot rólunk, az óhatatlanul bekúszik a bőrünk alá… de még inkább az idegrendszerünk azon bugyrába, ahol a mások ítélete és saját társas helyzetünk érzékelése közt szoros összefüggés van. A társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk kiértékelését és a mások ránk vonatkozó megítélését ugyanazok az agyi folyamatok dolgozzák fel. (Schwartzberg, 2021) Mivel társas lényként biológiailag ki vagyunk szolgáltatva a másokhoz tartozás élményének, nagyon is húsbavágó élmény lesz, hogy ki mit gondol rólunk.

Ha ez a vélemény zömében negatív, különösen olyan kiszolgáltatott helyzetben, ahol a másokhoz való tartozás érdekében kénytelenek vagyunk elfogadni a körülöttünk élők véleményét (pl. gyerek a szülőét vagy tanárét), akkor nem lesz más választásunk, mint hogy saját belső értékrendünk részéve tesszük azt. (Herman, 2010)

Még mindig nagyobb kontrollérzetet ad az, ha mi maguk gondolunk rosszat magunkról, mintha a szeretteink teszik ezt. Az önostorozás így egy olyan megelőző hadműveletként is felfogható, ahol elébe megyünk a szidalmazásnak azzal, hogy gyorsan saját magunkat hordjuk le a sárga földig, mielőtt más tenné azt. Ez mindenképpen nyújt egy talmi vigaszt, hiszen az agresszió átélésekor erősnek érezzük magunkat, még ha ez a harag önmagunk ellen irányul is. (Neff, 2011)

Sajnos ez a fajta alattomos önbántalmazás sokak számára kifizetődő stratégiának tűnik, különösen, ha ez a tökéletességre törekvés magas teljesítményre sarkall. A baj csak az, hogy a legmaximalistább ember sem lesz képes soha elérni azt a helyzetet, hogy ne lehetne mibe belekötni, ugyanis a tökéletesség egy olyan absztrakció, mely megvalósíthatatlan a világ tökéletlensége és emberi természetünk gyarlósága közepette. (Young és mtsai, 2010)

Ráadásul negatív önértékelésünkkel fenntartunk egy önigazoló ördögi kört, azaz kíméletlenül fogunk lecsapi minden olyan hibára, ahol bebizonyosodhat, hogy mi tényleg olyan hülyék és bénák vagyunk, mint ahogy gondoltuk. Sajnos ez egy természetes folyamat, ugyanis világképünk stabilitásának fenntartása érdekében önkéntelenül úgy gyűjtögetjük össze az információkat, hogy azok a saját elképzeléseinket erősítsék. Nincs ez másképp az énképünkkel sem. A folyton önhibáztató emberek is szeretnének következetességet tapasztalni az élményeikben, ezért azon emberek véleményét fogják figyelembe venni, akik leértékelően viszonyulnak hozzájuk. A Swann-féle önigazolási elmélet szerint olyan emberekkel vesszük körbe magunkat, akik ugyanazt gondolják rólunk, amit mi magunk, hiszen megéléseink stabilitásához szükségünk van a megerősítésre. (Neff, 2011)

Így – faramuci módon, de a lelki folyamataink már csak ilyen nyakatekertek -, megkapjuk, amit szeretnénk: a visszaigazolást arról, hogy tényleg olyan gázak vagyunk. És ezzel akár boldogok is lehetnénk. Hogyhogy nem vagyunk? 😉

 

(Illusztráció: “Ne hagyd, hogy mások elrontsák a napodat. Ez a te napod. Tedd tönkre te.“, WorPorn) 

Irodalom:

Herman, Judith (2011): Trauma és gyógyulás, Háttér Kiadó, Budapest

Neff, Kristin (2011): Együttérzés önmagunkkal, Ursus Libris, Budapest

Schwartzberg, Cynthia (2021): The Curious Voyage, Cynthasis, USA

Young, Jeffrey és mtsai (2010): Sématerápia, Vikote, Budapest