Nárcisztikus kultúránkat nem csak a magamutogatás és az arrogancia , hanem az engesztelhetetlen szigorúság és a tökéletesség teljesíthetetlen elvárása is jellemzi. Egyfajta legitimációja van így a maximalizmust kimaxolni tűnő kritikus attitűdnek, ami a hatékonyság és teljesítmény társadalmi igényét kiszolgálni tűnő bújtatott bántalmazás.

Sztereotípiáinkban a kemény főnököt tartjuk jó vezetőnek, de ezt a tévhiedelmet karácsonyi könyvélményem, Charles Duhigg: Okosabban, gyorsabban, jobban (HVG Kiadó, Budapest, 2017) is megdöntötte. Számos társadalomtudományi vizsgálatot, valós üzleti életben szerzett tapasztalatot felvonultat a szerző annak hiteles igazolására, hogy munkahelyi környezetben azok a teamek dolgoznak eredményesen, ahol a csapattagok egyenrangúak és a légkört a pszichológiai biztonság jellemzi, azaz hibázás esetén nem kell retorzióra számítani.

A Google híres arról, mennyire nagy erőforrásokat biztosít a jó munkahelyi klíma biztosítására és az ő vizsgálataik is megerősítették, hogy a munkatársak egyéni képességeitől függetlenül alakul a csapat teljesítőképessége, és ehhez az kell, hogy a csoporttagok együttműködésre és ne versengésre törekedjenek. Egy nagyon egyszerű trükkel elérhető ez: mindenki kapjon szót. Ha döntési, beleszólási lehetőségünk van a dolgok alakulásába, az növeli a motivációt és jobb megoldásokra ösztönöz. A hibák kijavításának nem a kritikától és a büntetéstől való félelem a legjobb módja, hiszen az csak a problémák elleplezésére sarkall. Az a légkör, ahol őszintén szabad beszélni a nehézségekről, az ítélkezés és büntetés veszélye nélkül, sokkal nagyobb hatásfokkal fog működő megoldásokkal előállni és kisebb veszteséggel lehet a hibákat még akkor kijavítani, amikor kisebb problémát okoznak, mint az elleplezésük okozta hosszú távon kialakult káros következmények esetén.