“Óriási hiba, ha a baba beszédképtelenségét tudatlansága bizonyítékának tartjuk. (…) Igaz, bárki felvetheti a kérdést, mire jó az, ha bebizonyítjuk, a baba mennyire érzékeny, differenciált személyiség. Ezen a területen a vizsgálódás, tudományos kutatás arra jó,  hogy láthatóvá, ezáltal tudhatóvá tegyük a láthatatlant. Így lehetővé válik, hogy viszonyunkat babánkkal gyökeresen megváltoztassuk. Minőségileg más fejlődési pályára állhasson a segítségünkkel, mint ami nekünk és az előző generációknak megadatott. Az új babakép tudásával nehezebb saját védelmünkre és a felelősség alóli felmentésünkra hagyományos panelekkel védekeznünk: „ugyan már, ez úgy sem árthat neki, ez még egy tudatlan lény”. Ha a magzat csak egy vegetatív lény lenne, természetesen nem kérdés, hogy fontos-e az anya személyisége, kapcsolatai, környezete, az őt ért hatások. Ez esetben nem fontos. Hiszen majdnem mindegy, hogy egy primitív lényt milyen hatások érnek. Ellenben abszolút mértékben fontossá válik az anya személyisége, elsődlegesen kapcsolatai, környezete, az őt ért hatások, ha tudjuk, hogy babája milyen magasan fejlett, differenciált személyiség, akinek minőségét és fejlődési esélyeit az anyjával való kapcsolatának minősége határozza meg, anyjának minőségét pedig nem kis mértékben férjével, élettársával, és szűkebb környezetével való kapcsolatának minősége is. Itt a dominó-elv meghatározó. Fontos tudnunk: a baba az anyaméhben, a kapcsolat erőterében olyan érési folyamaton megy keresztül a kilenc hónap alatt, mint megközelítőleg sem a születési utáni teljes életidejében.”