Hagyományosan azt asszociáljuk a pszichológiával, hogy a múlt feltárásával, értelmezésével ér el gyógyító eredményt. Sokan (jó esetben) épp ezért kérnek segítséget : úgy érzik, hogy sérelmeiken egyedül nem tudnak túllépni. Jó nyomon járunk tehát, ha azt gondoljuk, hogy a fejlődésben “elakadt” lelkek úgy élnek meg egy múltbéli problémát, traumát, tragédiát, mintha az ma történt volna. Ez semmiképpen sem üdvözítő és valóban tenni kell ellene, hiszen a cél az, hogy a jelent élhessük meg a maga teljességében (ahogy a keleti vallások is hangsúlyozzák). A múltbeli események mind tanulságul kell, hogy szolgáljanak, de amikor megtanultuk belőle, amit meg kellett, tovább kell lépnünk. Ez a fejlődés útja. Így működnek a gyerekek: semmire nem emlékeznek vissza azzal a fajta tudatossággal, amit mi emlékezésnek hívunk (legalábbis, amíg meg nem tanulnak beszélni), de minden élményüket beépítik. Ők az örök jelen birodalmában élnek, mégis rengeteget tanulnak (a tanulás az emlékezés egy formája).
A spirituális fejlődés szempontjából megszívlelendő, amit Rodof Ágnes ír Veronika című könyvében (2004): “Azt tanácsolom, hogy soha ne nézzetek vissza a múltba, ne idézzétek fel emlékeiteket, mert ami elmúlt – ezt véssétek eszetekbe -, többé nem a tiétek. Egy eredményes fejlődésben minden, amit valaki életében átélt és túljutott rajta, az már nem tartozik rá, az csak egy átélt próba volt-. Minden entitás szükségszerűen átmegy mindenfajta megpróbáltatáson, de nem mindenki éli meg gyümölcsözően.” (78.o.)