A Rebirthing az egyik legcsodálatosabb módszer, ami a transzperszonális csúcsélményeket illeti. Bennem ez nyitotta ki a transzcendencia iránti érzékenységet, világnézetben, érzékelésben. Nagyon hálás vagyok érte.

De nem spórolt meg semmit az utamból. Sőt.

A Rebirthing ugyanis traumákhoz is hozzányúl. Van, aki kifejezetten erre használja. Márpedig a traumafeldolgozásnak van néhány olyan szabálya, ami azt szolgálja, hogy a trauma újraélése ne újratraumatizálódást jelentsen.

Traumafeldolgozást csak terápiás kapcsolatban lehet végezni. Ez sok tényező együttállását jelenti, de két dolog elengedhetetlen: terapeutaként ismernem kell a klienst  és neki bíznia kell bennem.

Mert a Rebirthing élményeit bele kell szőni a kliens élettörténetébe és a légzés folyamán tekintettel kell lennem teherbíró képességére, coping- és elhárítási mechanizmusaira. Ha ő tudja, hogy ezeket tudom róla, akkor biztonsági háló van alatta, és az bizony kell, egyfajta holding funkcióként, hiszen e háló nélkül kiperegnek a kezünkből az akármilyen gyöngyszemek is, sőt, ami még rosszabb, a kliens a semmibe hullhat. Nem lehetek hát olyan okos és szimpatikus, hogy az időt, amely két ember között az ismerkedéssel járna, meg lehessen spórolni. Át kell haladnunk azokon a díszkörökön, amely után elkerülhetetlenül megjelenik a kétszemélyes intim kapcsolatokra jellemző dinamika. És ha még ezt is kibírtuk, akkor kapom meg a jogot ahhoz, hogy valaki mellett legyek, amikor a lelke legmélyébe merészkedik.

És aztán itt van az a paradoxon, hogy Rebirthingre akkor jelentkezik valaki, ha aktuálisan éppen nagyon feszíti valami.Csakhogy krízisállapotban nem végzünk traumafeldolgozást.

Van ugyanis egy menetrend (1. Stabilizáció 2. Traumafeltárás 3. Integráció), amely nem-betartás, felborítás, átugrás esetén legrosszabb esetben károkozást, legkevésbé rossz esetben is csak annyit jelent, hogy az újraélt megterhelő érzelmi élmények nem integrálódnak a tudatos működésbe, magyarul nem csináltunk semmit.

Vannak olyan emberek, akik egy súlyosan, több módon, hosszú távon, krónikusan bántalmazott előélet után egész életükben a stabilizáció szakaszában töltik terápiás idejüket, mert sokkal fontosabb és előrevivőbb megtanulni együtt élni és felelősséget vállalni a trauma személyiségre gyakorolt jelenbeli hatásával, mint a megváltást várni valami közeli vagy távoli múltban történt egyszeri esemény megtalálásától.

Én nagyon kevés olyan emberrel találkozok a segítségkérők között, aki egyetlen elszigetelt traumától szenvedne. Sokkal egyszerűbb feltételezni, hogy aki motivált egy ilyen intenzív módszerre, az nagyon szenved. És akkor ott nagyobb a baj annál, mint hogy ahhoz csak úgy hozzá lehetne piszkálni ismeretlenül már az első találkozáskor.

Ráadásul a prioritásokat is máshová helyezném. A jelenlegi élet minősége sokkal fontosabb, és kifejezetten énerő-erősítő élmény megtapasztalni, hogy a változásokra ő maga is képes, nem kell hozzá csiribú-csiribá, pláne nem varázspálcás földreszálltangyal a tutimódszerrel.

A Rebirthing ettől függetlenül fantasztikus. De csak energetizálásra, pozitív energiák átélésére, gyöngéden kísérve. Én mással nem tudok azonosulni szakmailag.

Pszichológusként engem kötelez a szakma etikai normarendszere, hogy legjobb tudásom szerint járjak el. Ezt az állásfoglalást – saját tapasztalataim és képződéseim fényében – ennek jegyében fogalmaztam meg.