De mi van azokkal, akiket nem?

Törvényszerűnek tűnne, hogy ők meg nem tudnak szeretni.

De – tapasztaljuk -, hogy ez szerencsére nem így van.

Lehet, hogy megkeményednek, védőburokkal veszik körbe magukat és a szívüket, de sokak szíve a védőrétegek mélyén nem szűnik meg puhán és fénylően dobogni.

Hogyan lehetséges ez? Min múlik?

Egy ősi törvényen.

Hogy a gyerek szereti a szülőt.

Mindennek ellenére. Mindenáron. Bármi áron. Nagyon nagy dolognak kell ahhoz történni, hogy ez a teljesen szeretet megszűnjön létezni.

Ha most magadban tiltakozást érzel, hogy “ugyan, én biztosan nem szeretem anyámat, apámat, tettek róla”, akkor is felajánlom e gyógyító gondolat lehetőségét.

Lehet, hogy elfojtásra került,mert szégyenkezve meg kellett tagadni. Lehet, hogy irracionális bűntudat vagy dependencia, hamis kötelességérzet álcájába van burkolva. Sokan megtagadják vagy azonosulással viszik tovább magukban a szülőt, ami mintakövetést vagy az agresszorral való azonosulást is jelentheti, ahol a bántalmazó szülők mellett felnőtt személy később magát és/vagy mást bánt – mindezt hűségből, a családhoz való tartozás igényéből fakadóan.  

De oly gyakran tapasztalom, mekkora a lojalitás a bántalmazó szülő felé, mennyire sajnálja a gyermek szörnyeteggé torzult lelkű szülőjét, hogy akár magát is feláldozza érte. Azt is megélem és megértem, milyen nehéz feladni a reményt, hogy egyszer elér egymáshoz két ember es létrejön az az érzelmi kapcsolat, amit az egyszerűség kedvéért nevezzünk most szeretetnek. A felnőttkori párválasztások ismétlődő kudarcai nem csak azzal magyarázhatóak, hogy a nem tudatosult minta automatikusan ismétlődik, hanem azzal is, hogy a minta megváltoztatása árulásnak minősül: az alternatíva választása a szülő elhagyását jelenti, hisz meghaladtuk, felülbíráltuk – és talán feladtuk a reményt, hogy ebből a zsákutcából, amit a vele való „szeretetkapcsolat” jelent, van kivezető út.

Lehet, hogy ez elkeserítően hangzik, mintha az ember az automatikusan ismétlődő minták örök csapdájába esett volna a szülő iránti meg nem szűnő szeretet révén.

De a szeretetnek nem lehet rossz hatása. Hiszen a szeretet jó. Mindenki tudja ezt, aki alaposan ismeri Rowling Harry Potter-életművét. Tehát a felületes szemlélő számára talán láthatatlanul, de meg kell történnie a mágiának valahol.

Mégpedig így:

Ha az első bántalmazó az a szülő, akit az ember amúgy alapból, töretlenül és rendületlenül szeret, akinek az elfogadására és szeretetére az idők végezetéig is várni volna képes, akinek újra és újra megbocsátani vágyik – akkor ez a minta is továbbmegy. Nem lesz olyan bántalmazó, akit végképp meg tudna gyűlölni. Akit ne szeretne felmenteni. Akinek a megtérésében ne reménykedne – váltig, hiába hiábavalóan.

A szülő iránti szeretet ugyanúgy képes átitatni egy embert, ahogy Lilly Potteré Harryt. Ha be vagy oltva szeretettel, immunis leszel a gyűlöletre. Haragudni haragudhatsz, és haragudj is, mert az egészséges és adaptív érzés, ha bántanak. A szeretet nem jelenti a bántalmazás eltűrését, védd meg magad. De ha azon kapod magad, hogy meg akarsz bocsátani, esélyt akarsz adni, a sérelmeket elengedni, a kapcsolatot helyreállítani, az akár még jó hír is lehet. Nem biztos, hogy érdemes, de jele lehet, hogy képtelen vagy a tartós gyűlöletre. És ennek örülj. Mert a gyógyulás nem jelentheti a gyűlöletben élést.

Így talán még oda is megérkezel, hogy azt érzed, a bántalmazó szüleidtől a legtöbbet kaptad, amit ember kaphat az életben: az irántuk érzett elpusztíthatatlan szeretet révén életre szóló védettséget a gyűlölet ellen.