Egyik csoporttársam a kapcsolatanalízis-képzésről egy TV-műsor vendége volt, ahol a várandós műsorvezető elég elutasító volt az anya-magzat kapcsolat építésével szemben. Viszonyulása a lehetőséghez, hogy a babával kapcsolatot lehet (és esetleg az ő fejlődése érdekében esetleg kell) kialakítani, tipikus reakciója azoknak, akik hagyják, hogy a maguk természetes módján fejlődjön a baba és “nem akarják zavarni”, de mivel mélyen valahol bizonytalanok, és esetleg még lelki-ismeretfurdalásuk is van, feszültséglevezetés gyanánt inkább támadnak.

Természetesen nem baj, ha egy várandós nő kerüli az introspekciót és a pszichés munkát. Hiszen nagyon jól teszi a mama, ha érzése szerint nem kell vájkálnia magában és akkor ezt nem is teszi. Itt is igaz a tétel, hogy minden magzat más és más bánásmódot igényel már az anyaméhen belül is, így nincs két egyforma várandósság sem. A babájára természetes módon figyelő anyuka érzékeli, hogy hogyan kiegyensúlyozott az ő babája (netalántán úgy, hogy békén kell hagyni), és akkor ez rendben is van. Ha valaki soha nem szembesült félelmeivel, gyengeségeivel, lehet, hogy nem várandósan kell elkezdeni, hiszen épp ezzel teremtene háborús körülményeket a kisbabájának odabent. (De ha azt érzi, hogy most vagy soha, mert magáért nem tenné meg, de a babájáért már igen, akkor hajrá!)

Nincs tuti út ahhoz, hogy jó szülei legyünk a gyerekünknek. Lehet, hogy valakinek kell a kapcsolatanalízis (vagy valamilyen más kapcsolatépítő módszer), másoknak nem.
Akármelyik utat járjuk is, egy dologtól óva intenék mindenkit: elítélni azt, aki nem úgy csinálja, ahogy mi.
Ez lehet az anyaság első leckéje, ami a gyermeknevelés kapcsán kapott jó (vagy néha rossz-)indulatú tanácsok tömkelegével szembeni elhatárolódásunkra jó tréning.