“Nem maradok csendben csak azért, hogy neked ne kelljen kényelmetlenül érezned magad.”



A nárcisztikusoknak kétféle áldozata van: a passzív alárendelődő és a dühös lázadó.

Bár gyakran tanácsolom, hogy maradj csendben és feltűnés nélkül oldalogj el, azért állok bele ebbe a véleményembe annyira, mert én az utóbbi csoportba tartoztam mindig is. Úgyhogy első kézből tudom, milyen nekirohanni a falnak és összetörve visszapattanni róla – értelmetlenül, eredménytelenül.

Ugyanakkor van, amikor ki kell állnunk az igazunkért, mert ez másokat is véd. És amikor az áldozatok túlélőkké válnak, akik felismerik, miért hitték azt, hogy tehetetlenek és gyengék, már nem lesznek megfélemlíthetőek és tudják, mikor kell mégis konfrontálódni. Mert az a helyes, akkor is, ha az a másiknak nem tetszik.
Az abúzus elhallgatása nem egyenlő a “nem öntök olajat a tűzre” visszabeszélés mellőzésével egy meddő vitában. Tudjuk, a hallgatás bűn, ha az elkövetőt védi. A hallgatás mégis sokszo elvárás, ahogy a súlyos traumatizációval foglalkozó Facebook oldal írja:
“A lopás, betörés, család, orvosi műhiba áldozatai nincsenek akkora nyomásnak kitéve, mint a gyermekkori és/vagy szexuális abúzus áldozatai, hogy bocsássanak meg.
Nem jobb lenne pedig meggyászolni a veszteséget és a traumát, mint megbocsátani azoknak,akik tagadják vagy bagatellizálják a visszaélést? Miért kell megbocsátani azoknak, akik nem kérnek bocsánatot? Nem lehet, hogy a megbocsátásra buzdítás a csendben maradásra szólít, például arra, hogy ne tegyenek feljelentést csak mert mások nem bírják el a szembesülést az abúzus valóságával?
Ennél bizony jobb, ha elismerjük és kifejezzük a dühünket, megéljük a szomorúságunkat és ezzel akkor, amikor annak eljön az ideje, el lehet engedni dolgokat.”