Miért is fontos a CPTSD a nárcisztikus visszaélések blogján? Több pszichológus és coach megegyezik abban, hogy azok az emberek, akik C-PTSD-ben szenvednek, sokkal gyakrabban esnek áldozatul nárcisztikus abúzusnak, bántalmazásnak. Mi több, mindenki, aki nárcisztikus abúzus és/vagy bántalmazó kapcsolat áldozata lett (akár többször is), az biztosan C-PTSD-ben szenvedett már régebb óta, és pontosan emiatt a működésmód miatt válhatott nárcisztikusok áldozatává (nekem ez jobban hangzik, mint az ’azért vonzotta be a nárcit, hogy tanuljon belőle bla bla’)

Walker szerint a felnőttek igen jelentős része, akik gyermekkorukban hosszan tartó abúzusnak voltak kitéve vagy elhanyagolták őket, C-PTSD-ben szenvednek.

A komplex PTSD-t ma már sokkal helyesebben, sokan inkább kötődési zavarként azonosítják, mivel a legjellemzőbb a komplex PTSD-ben szenvedőkre, hogy nem volt gyermekkorukban jelen olyan biztonságot nyujtó szülő, akihez vigaszért és támogatásért fordulhattak volna. Mára már az is látszik, hogy a C-PTSD fő oka a gyermekkori érzelmi elhanyagolás. Az a gyerek, akit ilyen módon hanyagolnak el, a világot rémisztő helyként érzékeli. Visszavezethető ez az ember vadászó-gyűjtögető életmódjához, amikoris egy gyerek túlélése és biztonsága, élete első hat évében azon múlt, hogy mennyire tudott a szülő közelségében lenni. A gyerekek megijednek, ha egyedül hagyják őket, majd sírnak és tiltakoznak, hogy a gondviselőiket figyelmeztessék arra, hogy félnek. De amikor a gondviselők az ilyen sírásra, segítségkérésre hátat fordítanak, nem törődnek vele, a gyermek magára marad, hogy megküzdjön rémálom-szerű belső világával – amikből az emlékbetörések keletkeznek.

Walkernek az a tapasztalata, hogy sok gyerek úgy reagál erre az átható érzelmi elhanyagolásra és elhagyásra, hogy túl-azonosítják vagy akár egybeolvasztják az énjüket a belső kritikussal és a perfekcionizmus intenzív formáját teszik magukévá, ami aztán fájdalmas elhagyatottság érzést vagy emlékbetörést okoz náluk olyankor, amikor úgy érzik nem tökéletesek vagy nem tökéletesen megnyerőek.

A CPTSD legjellemzőbb és kulcsfontosságú vonása az extrém módon gyakori emlékbetörésekjelenléte.

De mi is az emlékbetörés? Számomra a magyar kifejezés félrevezető, és amíg nem olvastam róla angolul cikkeket, nem is tudtam azonosítani a saját ilyen jellegű élményeimet. Az emlékbetörést főként a PTSD leírásánál (tehát nem C-PTSD) használják, ahol találóbb is ez a név arra, amit tapasztal elszenvedője. Angolul  ’emotional flashback’-nek, vagyis szó szerint fordítva ’érzelmi visszapillantás’-nak nevezik. Ez azért is fedi jobban a valóságot, mivel a C-PTSD-ben tapasztalt emlékbetörésekre nem igazán jellemző a képi vagy emlék összetevő jelenléte. Pontosan ezért, aki épp egy C-PTSD-s emlékbetörésen megy keresztül, nagyon ritkán jön rá, hogy éppen egy gyermekkori traumatikus időszakot/eseményt él újra. Az emlékbetörés hirtelen történő és gyakorta elhúzódó regresszió (az amygdala általi ’eltérítés’) a gyermekkor ijesztő körülményeibe. Elszenvedői a félelem és/vagy kétségbeeseés intenzív és zavarbaejtő epizódjaiként élik meg az emlékbetöréseket, vagy pedig szomorú és/vagy haragos reakcióként erre a félelemre és kétségbeesésre. Azért különösen fájdalmasak ezek az emlékbetörések, mert a belső kritikus tipikusan mérgező szégyenbe csomagolja be őket, ezzel megakadályozza az elszenvedőt, hogy megnyugvást, vigaszt és támogatást keressen. Ennek eredményeként az egyén egy megsemmisítő, ellenállhatatlan és megalázó ’selejtes vagyok’ érzésben szigetelődik el.

Walker szerint nagyon fontos a CPTSD-től és emlékbetörésektől szenvedők pszichoedukációja, azaz, első lépésként, pontos képet és tájékoztatást kell kapjanak arról, hogy mi történik velük, hogy az emlékbetöréseiket megértsék és kezelni tudják. Nagyon sok kliens már attől erőteljesen megkönnyebbül, amikor rájön, hogy az őt elárasztó érzések elsődlegesen egy ténylegesen traumatikus esemény vagy körülmény hatására keletkeztek és ezáltal végre elkezdi azt a meggyőzősését hanyagolni, hogy ő őrült, reménytelenül túlérzékeny, és/vagy gyógyíthatatlanul selejtes.

Az emlékbetörések az eredeti magára hagyatottságot jellemző veszélyérzetnek, kiszolgáltatottságnak, tehetetlenségnek és reménytelenségnek kátyújába juttatják az embert, amikor nem volt biztonságosan elérhető szülő figura, akihez vigaszért és támogatásért lehett volna fordulni.

Az emlékbetörések kezelése és ún. gyógyítása ezért csak egy biztonságosan kötődő kapcsolatban lehetséges. A terapeutánál a kliens kellően biztonságban kell magát érezze, hogy az emlékbetörés megalázó élményét el tudja mesélni és a terapeuta pedig meg kell tudja adni azt az empátiát és nyugodt támogatást, ami a kliens gyermekkorában hiányzott. Így tud segíteni, hogy a kliens sokkal konstruktívabban tudjon reagálni az emlékbetörés pillanatában.

Mi történik az érzelem- / emlékbetörések hatására? Ha segítség nélkül kell velük megküzdenie, az egyén nem talál más menedéket csak a saját primitív, ön-bántalmazó védekezési tárházát, hogy a kezelhetetlen érzelmeivel valahogyan bánjon. Ez a következő négy módok egyikén vagy többjén zajlik általában:

1.       Harcvagy túlzásba vitt, nárcisztikus módon történő önérvényesítés, mint például a hatalommal való visszaélés vagy túlzott önzés

2.       Menekülésmegrögzötten, megszállottan olyan tevékenységekbe, mint munka, szex, vagy szerhasználat

3.       Megfagyásbénult, disszociatív állapotokban, pl túlalvás, túlfantáziálás, Tv nézés, gyógyszerszedés

4.       Hízelgés kodependens módon, ön-elhagyással, mint például nárcisztikus főnökök vagy bántalmazó partnerek eltűrése

Hogy mit tehetünk mi és terapeutánk az emlékbetörések kezeléséért és ritkításáért, a következő részből kiderül.

Az idézett cikkek innen:

és innen: