Az oldal célja nem az, hogy kórusban szidjuk a nárcisztikusokat.

Hanem hogy megértve működésüket, megértsük saját érzelmi reakcióinkat. Hogy a probléma felismerése lehetőséget teremtsen a helyzet megoldására.

Azt mondod, erre nincs megoldás?

Talán nem gyakorlati. Hanem érzelmi. Hogy meggyászolod, hogy ő nem tud szeretni és értékelni téged, és szépen bejárod azt az utat, hogy lemondasz erről a vágyadról. És közben ott élsz tovább mellette, a saját kompromisszumoddal, egyfajta megbékéltségben azzal, hogy mit várhatsz tőle és mit nem.

Az is lehet, hogy a megoldás nem érzelmi, csak gyakorlati. Mert sosem tudsz annyira megerősödni, megkeményedni, hogy el tudd viselni a bántalmazását, az érzéketlenségét vagy az igazságtalanságát. És akkor hozol egy – akár anyagi veszteségekkel járó – döntést, hogy eljössz. Konkrétan. Nem elméletben.

Nem azt mondom, hogy könnyű. Csak annyit, hogy a panaszkodás, önsajnáltatás mind-mind olyan zsákutca, amely nem vezet sehová. Ja, de. Lefelé. Mert tele leszel keserűséggel, savanyúsággal; ha sokat mantrázod a kilátástalanságodat magadnak, fogyasztod a megküzdésre fordítható energiádat.

Látszólag könnyen mondom:

Hidd el, ezeket nem csak mondom. Teszem.

Egy kliensem egyszer megállt az ajtóban és jelentőségteljesen visszanézve csak annyit mondott: „Ezt egész biztos, hogy nem a könyvekből tanulta.” Neki nem reagáltam. De nektek elárulom: semmit nem írok le, amit ne próbáltam volna. És csak olyan túlélési tippet adok, amiről megtapasztaltam, hogy működik.

Azt mondod, amit tanácsolok, az lehetetlen? Nem lehetetlen, csak nehéz. Az nem ugyanaz.

A világ egyik legnehezebb dolga kijönni egy Stockholm-szindróma-szerű traumás kötődési csapdából. Igen. De ha tudod, hogy ez a feladat, akkor mindent megtehetsz, hogy megpróbáld. Ha nem sikerül, akkor az fog segíteni, hogy tudod, ez mennyire nehéz, mert a nehézsége hitelesítve van. Ez pedig az önmagad iránti együttérzésben fog téged segíteni. A tudásodat a helyzet olyan értelemben vett elfogadására használhatod, hogy a lehetséges rossz választásokból neked ez a kisebbik rossz. Mert ez van. És kész.

Vagy. Azt írom, a szeretetmindent legyőz. (Hogy a nárcisztikust nem váltja meg, oké. De a te lelkedet igen.) Hogy ezt még nem érted? Nem baj. Most nem erre van szükséged? Az sem. Bármi, amit hallunk, olvasunk, inspirálhat, elgondolkodtathat minket. Ha neked iránymutató, hurrá. Ha nem, lapozz. Hidd el, sokszor nekem is csak iránytű. Világítótorony. És néha én is elveszítem a célt a szemem elől, de ez nem jelenti azt, hogy ne affelé kellene törekedni.

Például felbosszant a gyerekemmel rosszul bánó apja, a figyelmetlen vagy ítélkező barátnőm, a már megint csak szexet akaró férfi. Hát igen, ilyen esetekben nekem sem az a képem magamról, hogy mekkora nagy szeretet van bennem. De hamarabb megnyugszom, és tudok számomra kielégítőbb, feltöltőbb tevékenységekkel foglalkozni, ha tudatosan törekszem rá, hogy ne túráztassam magam. Hogy megengedjem magamnak, hogy haragudjak egy darabig, de azt is, hogy megbocsássak nekik, amikor kiengedtem a gőzt. Ha beengedem a tudatomba az enyhítő körülményeket, azzal nem őket engedem be, hogy bántalmazhassanak, csak a lélekháborgást elcsitító fénysugarakat abba a sötétségbe, ahol azért rémisztő lenne mindenkit gonosznak és ellenségesnek gondolni mindig, minden körülmények között.

Vagy amit sokszor megkapok áldozatoktól: „én őt nem érthetem. Neki ezért meg azért. Igen, de…”

Hát kifogás mindig van arra, hogy miért ne vállaljuk be az áldozatokat a változásért. Ezekben sem vagyok túl toleráns, mert a saját bőrömön próbáltam, milyen kemény, önfegyelmet és tudatosságot igénylő dolog a rövid távú kielégülésekkel járó pótcselekvésekről lemondani a hosszú távú eredményekért, amik alatt lelki békét és egészséget, valódi önbizalmat és megbecsülést nyújtó kapcsolatokat értek.

Hosszasan sorolhatnám a példákat, önfeltárásomból csak az út elejét és a végét emelném ki: lelépni 15 évesen otthonról azzal jár, hogy az ember idejekorán anyagi és érzelmi támogatás nélkül marad. Ezt már gyerekfejjel is kisebb rossznak gondoltam, mint cserébe érzelmi bántalmazásban maradni, de ebben még a kamaszos dac segített inkább, mint a tudatosság. Az viszont már az utam vége, ahogy az utolsó két férfikapcsolatomat kezeltem. Az egyikben arról mondtam le, hogy rajongva idealizáljanak – minden szeretethiánytól kiéheztetett sejtem könyörgött a mézesmadzaggal kikövezett csapdába való sétálásért… de tudtam, hogy a tenyeren hordozott királynőből egy pszichopata aranykalitkába zárt háremhölgyévé avanzsálódtam volna rövid időn belül. Tisztában voltm vele, hogy menekülnöm csak addig lehet, amíg még rám van hintve az aranypor, de épp a csúcson kellett leszállnom a trónusról – hú de nehéz volt, te jó ég, ennyi jóról lemondani. Ugyanakkor tudtam, hogy meg kell tennem, ha életben akarok maradni (mert kábé ez volt a tét). Ha ennyi tudással a hátam mögött a kényelmes utat választom, magamnak köszönhettem volna a vesztemet, nem a körülményeknek.

A következő próbatételem sem volt kisebb, csak pont fordítva: ez esetben arról kellett lemondanom, hogy én idealizáljak. Napi harcot vívtam a projekciós felületre vetülni akaró fantáziaképeimmel és kínkeserves munka volt valóságvizsgálatot tartani és visszavonni őket. Rendkívül csábító volt a lehetőség, hogy szabadon engedjem a vágyaimat – de áldozattá váltam volna, és ez esetben is magamat tettem volna azzá. A nem realisztikus elvárásaim ejtettek volna a magasból a mélybe, és ehhez a folyamathoz még csak nem is kellett a másiknak nárcisztikusnak lennie. Ahogy bizony az önbántalmazásnak a mechanizmusát is fülön kellett csípnem magamban, amikor olyan kompromisszumot készültem kötni, merő kishitűségből – hogy úgysem nyújt számomra többet az élet -, ami köszönő viszonyban sem volt a valós igényeimmel. Mivel a másik fél kristálytisztán kommunikált, csak én lettem volna felelős a rossz érzéseimért, hogy nem értékelnek, senki más.

Bizony nehéz dolog a „jobb ma egy veréb” kompromisszumait nem meghozni és éhesen várni a túzokra, ami talán soha nem jön el. Ezeket a sivár időszakokat ki kell bírni. De lemondani kecsegtetőnek tűnő lehetőségekről, tétova ígéretekről csak látszólag áldozathozatal, mert valójában nagyon sok szenvedéstől kímél meg minket. Ehhez erőlelátónak és öngondoskodónak kell lenni. Ezt hívom én önmagunkért való felelősségvállalásnak. Nem hinném, hogy enélkül ki lehetne jönni nárcisztikus abúzusból. De javítsatok ki, ha tévedek.