Szeretnék és tudok kapcsolódni az oldalon nemrég megjelent cikkekkel. A szeretet mindent meggyógyít… Igen, ez így van, bár ez volt a csapda sokszor korábban, amibe belesétáltam. Mert nem láttam a különbséget a sérültség (amit valóban gyógyít a szeretet) és a visszafordíthatatlan patológia (ami nem is tud a szeretettel mit kezdeni, így nem is gyógyítja) között.

Igen, én is nárcisztikus abúzus túlélő vagyok és túl vagyok rajta. Honnan tudom? Talán világossá válik a következőkből.
Nagyon nagy áttörést hozott számomra, amikor egy nárcisztikusok által bántalmazott FB-csoportba kerültem. Áttörést abban, hogy felismerjem, miben voltam. Az én esetemben ugyanis a végtelen undor volt az, ami kilökött végleg a Stockholm-szindrómás traumás kötődésemből. A tettei által kiváltott mérhetetlen undor. Utána kezdtem csak rájönni, hogy miben voltam és ebben segített a csoport. Az, hogy ott szóról szóra olvastam ugyanazt több száz embertől, ami velem is megtörtént. Még a szófordulatok is annyira hasonlóak a nárcisztikusoknál.
Fontos volt a csoportban lennem, mert kiszabadulni a traumás kötődésből pont olyan, mint leállni a droggal, cigivel, piával, túlzott szexszel, túl sok kajával. Az első lépés, de a neheze akkor kezdődik. És nem csak a visszaesés folytonos veszélye miatt, hanem a bűntudat, harag, önutálat, szégyen, önmarcangolás, önbántalmazás, önszabotázs, értéktelenség érzés, depresszió ezután feltörő hullámai miatt. Megerősített a csoport, hogy nem vagyok őrült, hanem áldozata lettem valaminek, amiért nem vagyok okolható. De ezek a csoportok és ventilálások csak addig segítenek, amíg értem, mi a különbség aközött, hogy áldozattá válásomért nem vagyok okolható és aközött, hogy a sorsomban, életemben voltak olyan momentumok, amik felelősek azért, hogy áldozattá váltam. Amikor ezt megértem, nincs tovább kifogásom arra, hogy miért maradok egy ilyen csoportban tovább és szapulom a nárcikat. Ha maradok és csámcsogok ezen tovább, akkor bizony már csakis én egyedül vagyok oka a szenvedéseimnek. Mert megértettem, hogy innentől már csak a saját gyógyulásomra kell, hogy koncentráljak, és mégsem ezt teszem. Körülbelül olyan, mint felnőtt fejjel tudni, hogy anyám az oka, hogy nyomorultul vagyok lelkileg és a hátralévő életemet anyám utálatával tölteni. Sok változás nem várható ettől, nemde?
Felelősséget vállaltam magamért, a sorsomért. Ki más tehetné ezt meg? Szerintetek bárki fel fogja ezt vállalni helyettem? Helyettünk? Te vagy Önmagad utolsó esélye. Magadra számíthatsz, de magadra tényleg számíthatsz, mindig ott leszel magaddal és mindig akarhatod, hogy számíthass magadra. Ez pont olyan aha-élmény, mint rájönni, hogy ha azért vagyok ilyen rosszul, mert valamit nem jól csináltam, akkor, – Úristen –  tudok rajta változtatni. Én tudok. Nem vagyok kitéve a külső események kényének-kedvének. Akkor én alakíthatom. Igen, ehhez kell erő, de az erő jön, ha akarjuk.
Mint, ahogy az előző poszt kommentelője írta, nekem sem kell már bármi áron párkapcsolat. Megérett bennem a türelem, hogy ott és akkor jön majd el, amikor tényleg méltónak látom mindkét fél számára azt a kapcsolatot. ÉS, megérett bennem a türelem és elfogadás arra is, hogy esetleg már nem jön el ebben az életben. Békében vagyok ezzel. Nem kellemes és néha fáj is, de nem ellenkezem vele.
Nemrég beleszerettem valakibe, aki úgy éreztem végre „normális” és igen, szerintem az is. Annyira boldoggá tesz az, hogy végre vonzódni tudtam valakihez, aki nem patológiás. Még nem tudtam, tudok hinni abban, hogy nekem egy ilyen kapcsolat megadathat – még nem szeretem magam annyira. Ezért voltak akadályok és ez a kapcsolat nem jött létre. Számomra hónapokig tartó önreflexiót, érzelemszabályozás-gyakorlást és saját magam adását jelentette és ez nem volt könnyű út, de végtelenül hálás vagyok a sorsnak és ennek az embernek, hogy erre tér adatott.
Ételfüggőként, sokszor dühvel töltött el, hogy nekem egész életemben mindig figyelnem kell arra, hogy mikor és mennyit ehetek és folyton figyelni kell magamat kívülről, tudatosan, különben oltárira elhízom majd újra és újra. Körülbelül hasonlót éreztem: Te jó ég, nekem folyton kontrollálnom kell magamat, mert a sérültségemből adódóan olyan elvárásaim, illúzióim, idealizálásaim lesznek, amik a normálistól eltérő érzelmi reakciókat váltanak ki belőlem? Igen, lehetséges. De nagyon köszönöm azt, hogy képes vagyok kontrollálni magam, képes vagyok ítélkezés nélkül figyelni magam és korrigálni, amit kell.
Amikor világossá vált, hogy – a helyzetből adódóan – az érzelmeim nem kapnak bátorítást a másik fél részéről, akkor annyira egyszerű volt farkast kiáltanom: dühösen kimondanom, na már megint egy nárci, már megint áldozattá váltam, megint átvertek, hitegettek, most meg gázlángoznak.  Aztán eltelt pár nap, újra olvastam a leveleket és újra munkába kezdtem a terapeutámmal is, ezzel a témával kezdve. Felvállaltam a felelősségem. Rájöttem, hogy ez az ember teljesen nem patológiás módon és engem maximálisan tiszteletben tartva, a szeretet érzésének csodáját is maximálisan tiszteletben tartva reagált rám és mindenre velem kapcsolatban. Soha egy szóval vagy tettel nem bántott, semmivel nem hitegetett és mégis kedvel és elfogad úgy, ahogy vagyok. Soha nem mondhattam olyasmit, amit ne fogadott volna el tőlem, nem volt kérdés, melyre egyenesen meg ne válaszolt volna, egy szóval mindig magamat adhattam és ő a világ legtermészetesebb módján fogadta ezt, vagyis fogadott engem el úgy, ahogy vagyok. Igen, én idealizáltam őt, mert a sérültségemből fakadóan azt fantáziáltam, hogy a normális – vagy mondjuk szebben: neurotipikus – emberi viselkedés azt jelenti, hogy férfiként vonzódik hozzám, vagy többet akar tőlem, mint egy őszinte, baráti emberi közeledés. (Ami valljuk meg, magában is mekkora dolog, csak nézzünk rá emberi kapcsolatainkra: hány őszinte, egyenes, nem játszmázós baráti közeledést élünk át életünk folyamán?). Az, hogy megtudta tőlem, én hogy érzek iránta, nem váltott ki belőle semmilyen negatív reakciót, nem késlekedett a válasszal és nem próbálta ezt negálni, kicsinyíteni de felmagasztalni sem. Az élet természetes részének fogadtuk el a szeretetet és azt is, hogy olyan helyzetek vannak az életben, amikor két különböző nemű ember között csak barátságként mehet tovább ez az érzés. És azt is elfogadtuk, hogy vannak helyzetek, amikben jobb nem kimondani dolgokat és ezzel nem tagadjuk meg őket mégsem, egyszerűen csak a becsület és az életünk és sorsunk elfogadásának a része a hallgatólagos tudás. Félreértés ne essék, ennek a férfinek is vannak sérültségei bőven és én ezeket látom, és ő maga is látja. Ezért tudtunk olyan könnyen kapcsolódni egymáshoz. Ez volt eleinte a közös pont.
Volt már életemben olyan, hogy úgymond „ráakaszkodtam” valakire – igen felismertem ezt az ismétlődő mintát – de először fordult elő, hogy valaki nem lerázott vagy menekült tőlem el, ezt a „ráakaszkodást” megérezve.
Örülök, mert ez azt jelenti, hogy végre tartok ott, hogy elfogadtam: az én szeretetem értékes. Elfogadható és fontos. A szeretet érzését senki nem veheti el tőlem és én mélyen hiszek benne, hogy a világ mindig jobbá válik azáltal, ha az élőlények szeretetet sugároznak ki magukból a világba. Büszke vagyok rá, hogy ezúttal nem érzem azt, hogy elpazaroltam a szeretet érzését valakire, aki nem érdemelte meg vagy elutasította, vagy csak egyszerűen képtelen volt vele mit kezdeni (pl. egy nárci). És örülök, hogy szabad vagyok abban, hogy ezt a szeretet érzést a szívemben tarthatom és sugározhatom, még a szeretet tárgya felé is, mert ezzel senkit nem bántok, sőt. A szeretet így engem gyógyít a legjobban. Jó érzés szeretni, nekem nagyon jó érzés.
Hiszem, hogy nemsoká eljön a nap, amikor ezt a szeretetérzést külső tárgy nélkül, teljesen magam felé tudom irányítani és a szeretet önmagába fordulva, ott megsokszorozódva sugározhat ki a világba.