Egy várandósság megszakadása éppúgy meggyászolandó, mint bármilyen más veszteségé, akármilyen korán történt is. Ha a babával még nem is alakult ki élő kapcsolat, a fantáziaképével igen, és az álom elvesztése is fájdalmas, amelyet komolyan kell vennünk. Ha ez nem történik meg, a nem elengedett baba képe beárnyékolja az újabb testvér érkezését és a várandósság terhesség lesz, hiszen folyamatosan szorongás terheli.
Hogy ez hogyan történik a gyakorlatban, arra mondok saját példát. Persze ez egy folyamat, amelynek több stációja van. Én némileg felpörgettem az eseményeket az általam használt módszerek önalkalmazásával, de ez nem követendő példa… 🙂
Először rebirthinggel engedtem útjára azt a babát, akit a kapcsolatanalízises imaginációval mindenáron meg akartam tartani – olyan sikeresen betapasztottam a kapcsolatfelvételkor tapasztalt örvény alját, ami már a vetélést jelezte, hogy amikor a szomorú tény felfedezése és a küret után 2 héttel megcsináltam az első rebirthing-légzésemet, meglepve tapasztaltam, hogy ő még mindig ott van, épp úgy, ahogy odarögzítettem a kívánságommal. Biológiailag a teste már nincs meg, de a lenyomata a lelkemben igen… Meddig ücsörgött volna még a méhemben, ha nem lélegzem ki magamból…?
Aztán sírt helyettem a méhem véres könnyeket… Én nem mertem belemenni ebbe a fájdalomba, bevallom kerek perec. Kellett volna, tudom, de hát a hóhért is akasztják néha, ezt nem tankönyvi módon csináltam. De amikor már orvosilag teljesen megmagyarázhatatlanul még mindig véreztem, csak elővettem a tudományomat és „elbeszélgettem” a méhemmel, és kiderült, hogy ő végzi el helyettem a piszkos (gyász)munkát. Na, ekkor jól összeszedtem magam, visszavettem a saját feladatomat, sírtam egy nagyot (kettőt), és rá egy héttel teherbe is estem újra… 🙂
Persze ezzel még nincs vége! Mert hiba lenne azt gondolni, hogy mindent elintéztem, ha újra meg tud foganni egy baba… Ó, nem. Csak jól megterheljük a maradékkal a kis jövevényt. De annak a kísértésnek, hogy újra várandós legyek, még én, akinek ez a szakmája, se tudtam ellenállni. Úgyhogy jött az 5 hét masszív, non stop -hányinger, hogy folyamatosan kapjam a visszajelzést a testemtől, hogy zajlanak a folyamatok. Abból jöttem rá, hogy ennek pszichés háttere van jócskán, amikor egy fél napra abbamaradt és én teljesen bepánikoltam. Úgyhogy ezen a ponton igénybevettem az orvostudomány áldásos segítségét, és kirohantam a klinikára egy extra ultrahangra.
A teljes nyugalomhoz viszont még egy rituális álom: tegnap éjszaka édesanyámmal eltemettem az előző gyermekemet. A tankönyv azért bevillant – azt tanultuk, hogy meg kell nézni a halott magzatot, hát erre emlékezve ott az álomban kényszerítettem magam erre, pedig hjaj de féltem tőle… De mégis megtörtént (és igaza van az okosoknak, kellett), ez volt az igazi búcsú. És másnap reggelre végre arra ébredtem, hogy visszatért belém az élet…