A nárcizmust dimenzionális tulajdonságnak tartják, azaz fokozatokat feltételezünk abban, hogy ki mennyire nárcisztikus, ahol a skála az egészséges önszeretettől a patológiás, mérgező nárcisztikus személyiségzavaron keresztül a pszichopátiáig terjed. Ez hasznos megközelítés, hogy ne kelljen paranoid módon gonosznak tartanunk mindent és mindenkit egy kis narcisztikus sallang miatt, illetve hogy ne legyen akkora mumus a nárcizmus, hogy elmulasszuk meglátni azt, amikor tükörbe nézünk.

Ugyanakkor a nárcisztikus abúzussal való megküzdésben vannak egyszerűsítő algoritmusok, amelyek közzé tartozik, hogy „ha felismered, hogy valaki vérnárci, akkor ne elemezd tovább mélységében, hogy vajon ezt most miért csinálta, és teveled meg mi a baj, hanem zárd rövidre a kérdést, hogy ja, ő ilyen és menekülj”.
És hogy még egyszerűbben fogalmazzak, értelmezési keretet nyújtva: a patológiás nárcisztikusok annyira máshogy vannak bekötve és összerakva gyarló, érzékeny, empatikus embertársaikhoz képest, hogy olyan, mintha két külön faj lennének. És ilyetén módon azt a munkahipotézist is érdemes fontolóra venni, hogy olyan, mintha ez a két – hasonló testtel és látszólag hasonló működésmóddal, mégis minőségileg különböző – embercsoport egy élettérben, de két külön világban élne.
Világ alatt mindent értek, ami értékrendben, és a preferenciáinkat kifejező választásainkban, illetve a motivációinkat megvalósító cselekedeteinkben tetten érhető. E blogbejegyzés terjedelmi kereteit meghaladná a nárcisztikus és nem-nárcisztikus valóság feltérképezése, inkább mondok egy konkrét példát, hogyan alkalmazható ez a megközelítés a mindennapi élet fontos kérdéseiben.
Nemrég egy előadáson voltam a férfiak szexualitásáról, ahol a közönségből egy 30-as férfi azt a kérdést tette fel a téma szakértőinek, hogy mit lehet azzal kezdeni, hogy a nők a gazdag és sikeres férfiakat választják, és az egyszerű halandók – mint ő – egyedül maradnak. Nagyon megsajnáltam, és legszívesebben vigasztalni kezdtem volna, hogy ne aggódjon. A társadalmi hatalmat és státuszt első számú prioritásnak tartó és ennek jeleivel hivalkodó, a fogyasztói társadalom felfújt elvárásainak való megfelelésben élen járó, és az ehhez szükséges erőforrásokhoz való erőszakos hozzáférésre berendezkedő alfahímek azokat a nőket fogják levadászni, akik ugyanezzel az értékrenddel bírnak. (Tisztelet azon nők kivételeinek, akik manipuláció révén sétálnak csapdába és esnek áldozatul, és akik immár felébredve ezt olvasva biztosan sóhajtoznak és bólogatnak: ja-ja, nagy ára van annak a jólétnek, amit egy gazdag – vagy egyáltalán nem is sikeres, de hatalmaskodó és fontoskodó -nárcisztikus pasi tud nyújtani, nem éri meg.) Ha nekem fakadt volna ki így egy magát lúzernek érző „béta-hím”, mélyen a szemébe néztem volna, kezemet a vállára helyezve és így szólok:

Ne aggódj. Ha tudsz szeretni, te is tudsz mit nyújtani. Azt a nőt keresd, aki ezt tudja értékelni. És ha hiszel abban, hogy a kölcsönösség, az együttműködés, az egyenrangúság, a tisztelet, a méltányosság, az odafigyelés, a segítő szándék mind-mind értékek, akkor merj beleereszkedni egy olyan világba, amely ezekkel van kipárnázva. És miközben periferiálisan érzékeled, hogy nem mindenki így gondolkodik, az nem kell, hogy zavarjon téged. Tedd, amit te helyesnek tartasz és vedd észre a hozzád hasonlóan gondolkodókat. Mert vannak. A többi majd alakul magától.

Ezt mondogatom magamnak is, ha azt érzem, hogy gyermekem számára élő cumiként szolgáló melleim nem tudnak versenyre kelni a peckes szilikonokkal, vagy fontosabbnak éreztem nem idegmérget szúratni intuícióim szervének tekintett harmadik szemembe, csak hogy tíz (húsz) évvel fiatalabbnak tűnhessek. Mert azon a húspiacon, ahol ez számít, én nem szeretnék eladó portéka lenni.
Persze nem könnyű. Pláne, ha ezt csak fejben tudja az ember és amúgy egyedül van, hogy a fenti kérdésnél maradjunk. De sokkal könnyebb úgy kitartani ebbéli hitünk és saját értékrendünk mellett, ha értjük, hogy az az inerciarendszer, amely a szépség, fiatalság, sikeresség, gazdagság kultuszát axiómának tekinti, csak egy a választható viszonyítási alapok közül és mi, „nemnárcik” tekinthetjük ránk nem vonatkozó törvényeknek a nárcisztikus univerzum szabályrendszerét.
Én csak addig szenvedtem embertársaimtól, amíg le nem hullt a lepel a nárcizmus jelenségéről. Mindaddig életképtelennek tartottam magam és tehetetlenül, kétségbeesetten sodródtam egyik pofontól repülve a másikig. Nekem segített, hogy felismerem a nárcisztikusokat, mert így észreveszem azokat, akik nem azok. És végre egy kedves és szeretetteljes világban élhetek. Ahol a jóindulatnak és a másikra való odafigyelésnek, az önzetlenségnek és az altruizmusnak is van létjogosultsága. Sőt, evolúciós értelemben, túlélést biztosító adaptív haszna.
Mert ha a nárcikat és a nemnárcikat két külön fajnak tekintjük, felmerülhet a fajok túlélésének kérdése. Ha kinyitjuk a hírportálokat, elborzadunk attól a perspektívától, hogy a helyzet egyre rosszabb és a nárcisztikus vezetők és véleményformálók, interakcióban a nem tudatos tömeg tehetetlenségi erejéből fakadó lassú, de biztos mozgásával azt a benyomást kelti, hogy ők győztek. Megszerzik a nőket, továbbörökítve génjeiket (ha fajfenntartásról beszélünk, muszáj kimondani, hogy erre megy ki a játék), uralják az erőforrásokat és kihasználják embertársaikat. De az is lehet, hogy csak hangosabbak és többet posztolnak erről (magukról) a közösségi médiákban.
Mert van egy másik élet is. Létezik egy másik módja is az életben maradásnak és a születésnél erre jobb példa nincs is. Az emberiség semmire nem menne az agresszívebb energiát képviselő ’fight or flight’ (’fuss vagy menekülj’)megküzdési móddal szülés közben, ha nem létezne egy másik rendszere a krízis-, és veszélyhelyzetek kezelésének, ez pedig az összekapcsolódás és együttműködés oxytocin által közvetített mechanizmusa. Azok a nők szülik meg komplikációmentesen  – így a gyerek és az anya túlélési esélyeit növelő módon – a babájukat, akik érzelmi támogatásban részesülnek a vajúdás alatt. A társas támasz védelmező hatása a szülés utáni pszichés zavarok megelőzésében is szerepet játszik, amely szintén nem elhanyagolandó szempont evolúciós szemszögből, hiszen az a nő tudja – gondozás nélkül életképtelen – gyermekét egészségesen felnevelni, aki jól van.[1]
Ugyanez a hétköznapi helyzetekben is tetten érhető. Szauánázás közben megszólított egy nő a pihenőszékeknél, hogy rosszul van, és nagyon meg van ijedve, mert nem élt még át ilyet. Megnyugtattam, hogy ez normális, én is jártam már így, biztosan melegebb volt a szauna vagy fáradtabb/éhesebb/szomjasabb a megszokottnál, pihenjen és igyon. Látszott rajta, hogy önmagában az empátiám és odafordulásom is segítség volt neki, de aztán felmértem, hogy szédül, így nem tud elmenni az ivókútig, hiába magyaráztam el neki, hol van. Eszembe jutott, hogy betettem a táskámba egy üveg vizet, érte mentem és nekiadtam. Alig akarta elfogadni és aztán nem győzött hálálkodni. Teljesen meghatódott attól, hogy „vannak még rendes emberek. Én is mindig kedves vagyok… de akkor ezek szerint ezt én is visszakaphatom másoktól…?!” – hitetlenkedett.
Ha abban a keretben gondolkodunk, hogy hogyan biztosított egy faj túlélése, látható, hogy gesztusom, amiben teljesen természetes módon segítettem egy bajban lévő embertársamon, sokkal hasznosabb volt, mintha érzéketlenül, segítség nélkül otthagyom, amit tenne egy nárcisztikus.
És erre számtalan példát láthatunk. Lehet, hogy nem olyan színesek és szagosak a híradások az egymást megsegítő emberekről, de érdemes kihegyezni rájuk figyelmi fókuszunkat, mert épp úgy visszaadják az emberekbe való hitünket, ahogy ennek a nőnek bearanyoztam a napját, és hálálkodó visszajelzésével ő is az enyémet, hogy ezek szerint mégiscsak jó az, amilyen én vagyok. Még egy óra múlva is hősként mutatott be az ismerőseinek, annyira megrázó – mert feltehetően ritka – élmény volt neki az egyébként nem nagy erőfeszítést igénylő jóindulatom és segítőkészségem.
Érdekes ellenpólusa volt ugyanennek az estének egy másik mozzanata, ahol egy nárcisztikusnak ajánlottam fel, hogy elviszem kocsival A pontból B pontba. Mivel egy társaságban mozogtunk az éjszakában, logikus és gyakorlatias döntés volt elfuvaroznom másokkal együtt, ő azonban egész úton odafelé azt vette sorra, hogyan tudná ezt a szívességemet viszonozni. És nem, nem értette, hogy erre semmi szükség. Ez nem hála volt, hanem annak a kényszere, ami mögött az az alaphiedelem húzódott meg, hogy semmi nem történik érdekmentesen. És azt sem tudja, hogy abban a dimenzióban, ahol én élek, épp elég jutalom, hogy együtt lehetek másokkal, közös élményeket szerezhetünk, és ha ehhez az én alkoholmentes létem és rendelkezésre álló autóm hozzá tud járulni egy kicsit, az mindenkit gazdagít.
A szociál-, és gazdaságpszichológia win-win játszmaelemzései is azt igazolják, hogy mindenki jobban jár azokkal a megoldásokkal, ahol a hosszú távú kollektív jóllét érdekében az egyén lemond az egyéni, pillanatnyi haszonmaximalizálásról, tehát emberiség szinten is volna létjogosultsága önzetlennek lenni. Tehát ne adjuk fel. Még akkor sem, ha úgy tűnik, vesztésre állunk. Keressük és találjuk meg egymást, kapaszkodjunk össze és a megsegítésen kívül legyünk egymásnak megerősítő modellek is. Hisz egymásnak nyújtott támogatásunk ereje exponenciálisan nőhet, ha felismerjük ennek a jelentőségét és aktívan működtetjük ezt a szemléletmódot.


[1] Az, hogy ennek a kivitelezése a nárcisztikus nőgyógyászok által uralt medikalizált és indokolatlan erőszakos beavatkozásokkal terhelt szülészeti gyakorlatban nem általános gyakorlat, tény, és külön bejegyzést érdemelne.