Ha a testünk beszélni tudna… illetve tud is, tehát újrakezdem a mondatot: ha hallgatnánk a testünkre, sok mindent megtudhatnánk igazi érzéseinkről, igazi vágyainkról, valódi önmagunkról. Persze nem tesszük, mert nagyon sok megfelelési máz-réteggel vagyunk bevonva (melyek egyben védőfalak is a fájdalom ellen, amit a megtapasztalt a szeretetlenség, nem-elfogadás, elutasítás vált ki bennünk).
Most egy olyan “kísérletet” idéznék, amelyben nők mertek – szó szerint – tükörbe nézni. Nem ragozom tovább, tessék:

“Az volt a feladatuk, hogy vetkőzzenek le, és körülbelül fél órán nézegessék tükörben a mellüket és a nemi szervüket. Közben mindenkinek belső párbeszédet kellett folytatnia a testével, igyekeznie kellett meghallani és megérteni, amit a melle és a nemi szerve el akart neki mondani arról, hogy mi mindenen ment már keresztül a nő élete során és milyen emlékek halmozódtak fel benne. Körülbelül 10 percig teljes csend honolt, majd itt is, ott is halk sírást lehetett hallani. Bármennyire különbözőnek tűntek is a felszínen a tanfolyam részvevői, a halk sírás mélyen megrendítő zokogássá vált, amely az egész csoportot magával ragadta, egyre hangosabb lett és egyetlen elkeseredett siratóénekké változott.” (Eva-Maria Zurhorst: Szeresd önmagad és mindegy kivel élsz, Bioenergetic Kiadó, 2011, 112. o.)