Miért kell a végéig várni, hogy rájöjj, a kapcsolat mérgező volt?

Az megvan, hogy hosszú ideig formálódik benned egy felismerés, néha fel-, fel is üti a fejét a gondolatmeneteidben, de csak mellékszálként, és nem tudod fülön csípni, sem megfogalmazásilag, sem jelentőségében… és aztán jön a villámcsapás-szerű aha-élmény?

Franklin Veaux egy mondattal összerakta.

“Azok az alapvetések, amelyekkel rendelkezned kell, ha egészséges kapcsolatot szeretnél, önmagából fakadóan nehezítik meg, hogy felismerd, ha a kapcsolat patológiás.”

Azaz.

Egy egészséges kapcsolatban azt feltételezed, hogy

•             a partnered őszintén törődik a szükségleteiddel és boldogságoddal

•             a partnered tisztel, mint embert

•             a partnered a kapcsolatba őszintén és tiszta szándékokkal lép be

•             jó érzés a legjobbat látni a másikban

•             abból indulhatsz ki, hogy jóindulatú a másik

•             bízhatsz a másikban

Hogy is lehetne ezek nélkül reményed egy egészséges párkapcsolatra? Ha úgy mégy bele, hogy az van a fejedben, hogy a partnered nem szeret, nincsenek jó szándékai, nem értékeli a boldogságodat, nem lehet megbízni benne, akkor az a kapcsolat rövid úton működésképtelenné válik.

Abból indulunk ki egészséges párkapcsolat esetén, hogy a másikat alapvetően rendesnek tartjuk. Rendesnek, nem feltétlenül tökéletesnek. Mert az egészséges párkapcsolat másik elengedhetetlen eleme, hogy tisztában legyünk azzal, hogy mindannyian tökéletlenek, sérülékenyek vagyunk, hibázunk, teszünk és mondunk bántó dolgokat és tévedhetünk is.

Amikor szeretettel és jóindulattal viszonyulok a másikhoz, akkor hajlandó vagyok megbocsátani a partneremnek, ha megbánt.

Tehát. Abból indulok ki, hogy a másik ember alapvetően rendes, aki szeret minket, csak néha elszúrja a dolgokat és megbánt minket, de egy egészséges kapcsolatban meg kell tudni bocsátani, ha ilyesmi történik.

Igen ám, de mi van, ha a másik nem az őszinte törődés szemszögéből közelít? Nem jóindulatú és nem bánik velünk jól? Ha őt a kontroll-igény hajtja, az együttérzés és empátia-hiánya és nem érdekli, milyen kárt okoz a viselkedésével?

Te jóindulatot feltételezel. Te a jót látod benne. Megbocsátod nekik, ha megbántanak.

Ez jó sokáig eltarthat. Hiszen az abúzus és a diszfunkció egyik lényeges eleme épp az ismétlődés.

És még az is lehet, hogy tényleg ott van az a jó, amit látsz a másikban. A bántalmazóról vagy patológiás személyiségű emberekről karikatúraszerűen eltúlzott képek élnek a fejünkben. Azt gondoljuk, hogy egy ilyen személy nyilvánvalóan és egyértelműen rossz, nincsenek felmentő körülményeket jelentő tulajdonságaik.

De a valóságos emberek nem ilyenek.

Csak egy bántalmazónak mondható kapcsolatban voltam eddig életemben. Hiába jöttek oda a barátok külön-külön figyelmeztetni, hogy ugye tudod, hogy abuzált téged? Csak a kapcsolat után tudtam meglátni a rossz működések mintázatait – pedig azok már a második randin jelen voltak. 

Hogy miért?

Mert tiszta szándékokkal feltételezve megyek bele a kapcsolatba, és mert a legjobbat látom meg az emberekben, anélkül hogy törődnék a hibáikkal. (Míg a feleségem ezt értékesnek tartja bennem, az exem ezt jellemhibának tartotta.)

És sok jót láttam benne. Igen, kontrolláló volt. Igen, nem volt benne együttérzés. Igen, csesztetett engem abban a kapcsolatban.

Ugyanakkor mégis volt bennünk valami kreatív kapcsolódás, amit soha senki mással nem éreztem. Meggyászoltam azokat a dolgokat, amelyeket együtt terveztünk megalkotni, és magát a kapcsolat elvesztését is sajnáltam.

Tehát jót feltételeztem, a jót láttam benne…. csoda, hogy ennyi ideig tartott észrevenni, hogy mennyire beteg volt ez a kapcsolat alapjaiban?

Kell, hogy a jót lássuk a másikban, ha jó kapcsolatot akarunk – de épp ez az alapfeltevésünk tesz rendkívül vakká minket a nem egészséges kapcsolatokra.