Előző posztomban arról elmélkedtem, hogy a Covid-19 miatt kialakult válsághelyzet traumatúlélőknek nem újdonság, hiszen  – különösen nárcisztikus abúzus esetén – a kiszámíthatatlanság, bizonytalanság az élet velejárója volt eddig is, ahogy az is, hogy az események az áldozat hatáskörén kívül zajlik, tehát olyan történéseknek van kiszolgáltatva, melyre kevés ráhatása van.

Nagy pofon ez a társadalmi szintű vészhelyzet azonban a jogosultságtudattal rendelkező nárcisztikusoknak, akikre  – megélésük szerint – semmilyen szabály nem vonatkozik. Nekik óriási zökkenőt fog jelenteni, hogy egyre szigorodó rendeletek zárják be előttük külső forrásokon alapuló kielégülési forrásaik kapuit és teszik lehetetlenné, hogy elmeneküljenek önmaguk elől. (Hogy ennek a feszültségét sajnos továbbra sem hordozzák el egyedül, azt sajnos jól érzik azok, akik nem tudtak időben elmenekülni ezek elől az éretlen személyiségek elől.)

Ezek a páciensek önmagukat különlegesnek érzik, azt gondolják, hogy jobbak, mint a többi ember. Mivel azt érzik, hogy az “elithez” tartoznak, azt gondolják, hogy különféle előjogok és kiváltságok illetik meg őket, ezért nem érzik azt, hogy az egészségesen működő emberi kapcsolatokban érvényesülő kölcsönösség rájuk is vonatkozik. Megpróbálják mások viselkedését kontrollálni azért, hogy saját igényeik kielégítését érjék el ezáltal. Nem jellemző rájuk az empátia vagy mások igényeinek figyelembe vétele. Önző és grandiózus módon viselkednek, ragaszkodnak ahhoz, hogy megtegyenek, megmondjanak, vagy megszerezzenek bármit, amit akarnak. Függetlenül attól, hogy ez másokat hogyan érint. (Young, Klosko és Weishaar: Sématerápia, 232. o.)

Egy krízis, amely ellehetetleníti az addigi hárítási és megküzdési módokat, mindig esély a változásra. Ideális (bár inkább idealisztikus) esetben a nárcisztikusoknak és minden jogosultságtudattal vagy felsőbbrendűségi érzéssel rendelkező embernek most abba az irányba kellene elmozdulni (amire a vészhelyzet globális és mindenkire kiterjedő volta mintát is nyújt), hogy elsajátítsák azt az attitüdöt, hogy

“alapértékek szempontjából minden ember egyforma és egyenlő bánásmódot érdemel (ellentétben azzal, ahogy Orwell Állatfarm (1946) regényében az önmagukat különbnek tekintő állatok olvasták a parancsolatot: “minden állat egyenlő, de egyesek egyenlőbbek a többieknél). Minden ember egyenlő mértékben értékes: egyik ember sem értékesebb születésénél fogva a másiknál és nincs joga különleges bánásmódra.” (Young, Klosko és Weishaar: Sématerápia, 233. o.)

(kép: PIRO4D, Pixabay)