Kedves Olvasók!

Nagy örömmel látom az oldalaim népszerűségét, valószínűleg azért, mert olyan témákról írok, amelyek mindenkinek megmozgatják a fantáziáját a saját élményeivel kapcsolatban. Játékra hívnálak hát benneteket – osszátok meg velünk saját születésetek történetét, megpróbálva levonni a tanulságot, hogy mi lehet az életekben az a minta, ami köthető ehhez. Hajrá, lehet nyomozni, anyukát kifaggatni (biztosan szívesen mesél erről) – és ezzel máris egy fokkal tudatosabban élitek az életeteket! Használhatjátok a blog adta megjegyzés lehetőséget a bejegyzés végén, vagy küldhetitek a történeteket az e-mail címemre (evegvari@gmail.com), ez esetben feldolgozva, név nélkül válnak közkinccsé.

Hogy mire is gondolok, lásd a saját történetem.
Az rám mind igaz, amit az elhúzódó vajúdásról és a farfekvéses babáról írtam, de van itt még valami.
Én 10 hónapra jöttem a világra, ami abban az időben (35 éve) még lehetséges volt, ugyanis nem indították be a szülést 2 héttel a kiírt időpont után automatikusan. Ugyan volt valami halvány jele annak, hogy végre valahára elindult a vajúdás, de én továbbra sem moccantam egy tapodtat sem, olyannyira, hogy végül megszűnt a magzati szívhang, és – mivel császárra nem volt idő – nem volt más választás, mint hogy édesanyámat körülállták, ahányan csak köré fértek és fizikai erővel kipréseltek belőle.
Mi itt a minta? Hát az, hogy nem akartam világra jönni, sehogyan se. Képzeljük csak el, hátat fordítok a kijáratnak (a farfekvéssel), és csak várok, várok… Ha rajtam múlt volna, sose születek meg, hiszen gyakorlatilag “kiütöttem” magam, megvártam, míg meghalok. De a világ csak utolért, és kívülállók rákényszerítettek, hogy igenis csináljam a dolgomat. Kiszedtek, újraélesztettek (hihetetlenül pontosan újraéltem rebirthingben például amikor újra dobogni kezdett a szívem) – és azóta is azt érzem, hogy nekem dolgom van. Úgy “elszégyelltem” magam ezért a kezdeti hezitálás miatt, hogy azóta folyamatosan erőfeszítéseket teszek, hogy leküzdjem a tehetetlenség-érzésemet (amit még nem tudtam teljesen feloldani rebirthinggel, mert visszatér az álmaimban). Érdekes módon úgy alakítottam az életemet, hogy az pontosan tükrözi, mit is gondoltam én az anyaméhről: hogy az az egyetlen biztonságos hely a világon. Most sem hagyom el a lakást – akár napokig. Azzal, hogy itthon dolgozom, a világ “házhoz jön”. Mint azok a kezek, akik utánam jöttek a kis odúba és mégiscsak találkozásra kényszerítettek.