A valósággal való szembenézés hasznos, akkor is, ha az igazság fáj.

Ebbe néha beletartozik, hogy meglátjuk, hogy a szüleink nem olyanok, mint amilyennek szeretnénk őket látni.

Lehet, hogy bántalmazóak. Lehet, hogy rejtett módon azok. Mondjuk úgy, hogy a mártíromságuk bújtatott önzés. Vagy bűntudatkeltésük manipuláció. Vagy szégyenkeltésük projekció.

A családállítás abban segít, hogy ezt meglásd és elfogadd.

De a bántalmazás tényének elfogadása nem jelenti annak jóváhagyását.

Azért írok erről, mert a családállításos „alaptörvények” egyik – súlyos félreértésekre alapot adó – tézise, hogy a szülők elutasítása súlyos következményekkel jár. Hogy a szülőt el kell fogadni olyannak, amilyen.

Ez így van. De az elfogadás nem egyetértést jelent.

Nincs olyan szabály, hogy csak azért, mert a szülőd az, aki bánt, azt életed végéig el kell tűrnöd holmi szülők iránti félreértelmezett tiszteletből.

A „tiszteld apádat és anyádat” dogmát már (az eredetileg lelkész) Hellinger sem akarja leszuszakolni senki torkán családállítás ürügyén. És sehol máshol nincs ilyen „előírás”.

A tisztelet maximum annyit jelent, hogy van egy határ, ami máshol húzódik a szülővel szemben, mint egy kívülálló bántalmazó esetében. Nem állok bosszút, nem ütök vissza, nem perelem be olyan könnyen, mint egy vadidegent. De vele szemben is van jogom megálljt parancsolni. Az, hogy függő gyermekként ez lehetetlen volt, nem jelenti azt, hogy le kell maradni a pillanatról, amikor már önállóan is életképes vagyok és kinövök a kiszolgáltatott gyermeki létből. Az öngondoskodásra képes felnőtt már nem köteles eltűrni bármilyen viselkedést az életben tartásáért cserébe.

A felnőttkorban függésben maradást semmi nem indokolja.

Felnőttként függésben maradni nem jelent hálásságot. Nem a szüleink iránti tiszteletünk jele.

Sokkal inkább egy illúzióban ragadásé – ahol nem a szülőt látjuk, hanem azt, akinek őt hinni szeretnénk.

Felnőni, és a szükségleteink kielégítéséért önállóan felelősséget vállalni nem bűn. Nem a lázadás és a tiszteletlenség jele.

A szülők elleni lázadás akkor visz tévútra, ha meg akarjuk őket változtatni. A szülők elfogadása azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy ők ilyenek. Pont. Hogy nem lehetnek elvárásaink feléjük egy idealizált szülőképből táplálkozva.

De a szülők elfogadása nem azt jelenti, hogy csont nélkül elfogadjuk a viselkedésüket, ha az romboló és mérgező. A határhúzás nem mond ellent a valóság elfogadásának.

Azt is mondják néha a családállításos „guruk”, hogy ne akarj jobb lenni az elődeidnél. Ha bántalmazó szüleid vannak, ezzel a “tanáccsal” ne adj magadnak felmentést a bántalmazás transzgenerációs ismétléséért. Mert nem hiúsági kérdés, hogy e tekintetben meghaladd-e őket, hanem kötelességed a saját utódaid védelme érdekében.

Hát nem azért mégy családállításra, mert jobbá szeretnél válni? Ez nem szégyen. Merj nagyobbra nőni a szüleidnél. Ez a természet rendje. Ne a családállítónak higgy. Hanem a mezőnek. A szemednek. És a zsigeri megérzéseidnek.