A nyílt vagy rejtett bántalmazás természetét vizsgálva a szexualitás kérdése is megkerülhetetlen, hiszen a kapcsolati drámáknak elkerülhetetlen terepe a szexuális viselkedés. A szexuális perverziók részét képezik annak a megértésre váró rejtélynek, mely annyi sérülést és fájdalmat okoz.

A szexuális fantáziák igen széles tárházát tekinti a jog és a pszichiátria rendben lévőnek, mindaddig, amíg az nem okoz kárt a másik személynek. [1]

A nárcisztikusok önmagukat egészségesnek tartó megnyilvánulásaira adott kételyeim mentén mindig is motoszkált bennem a kérdés, hogy a hétköznapi értelemben perverzióknak tekintett és ebben az értelemben szőr mentén, de azért társadalmilag mégis tolerált szexuális viselkedés mennyire tekinthető egészségesnek, ha ez a fantázia mások bántására vagy a bántalmazás elviselésére vonatkozik. Nagyon tág fogalom az egészségesség, így ennek a definiálásába lehetetlen küldetés belemenni jelen cikk keretei között, érdemes lehet viszont számba venni a szadomazochisztikus működésmód egyértelműen személyiségpatológián alapuló pszichodinamikáját, még akkor is, ha ezen számvetés arra nem vállalkozik, hogy eldöntse, mikor áll fenn a lenti leírás esete egy adott egyénnél.

Érzékeny téma erről általánosságban írni, de Sheldon Bach A perverzió nyelve és a szeretet nyelve (Oriold Kiadó, Budapest, 2012) című könyve végül felhatalmazást adott arra, hogy hangosan elmélkedhessek a fenti kérdésekről, hiszen kimondta azt, amit én mindig is sejtettem: „a perverziók összeegyeztethetetlenek az egészleges tárgyszeretet képességével”. (Bach, 2012, 14. o.)

A nehezen definiálható fogalmak nyitva hagyása mellett legalább a perverzió kifejezést megpróbálom meghatározni Bach segítségével: azt a viszonyulást nevezi annak, amelyben a másik személy tárgyként, és nem mint emberi lény van jelen. Ilyeténformán máris érdekessé válhat jelen cikk bárki számára, akit nem önmagában a szadomazo szexuális fantáziák, hanem az az emberi viszonyulás érdekel, amely tárggyá alacsonyít egy embert.

A szadomazochisztikusan működő személy esetében erre az érzelmi távolítás miatt van szükség, mely abban segíti, hogy ne kelljen átélnie egy másik emberhez való kötődési vágyát, azaz függőségét, vagy egy korábban feldolgozhatatlanul fájdalmas veszteségélményét, amely rendszerint egy koragyerekkori kötődési személynek (azaz szülőnek) a tényleges vagy érzelmi elérhetetlensége miatti gyász. Bach szerint a szadomazochisztikus szexuális fantáziák mögött állhat betegség vagy trauma, abúzus miatti gyermekkori öntudatvesztés is.

A terapeuta szerző szerint a szexuális perverziók „védelmi mechanizmusként alakulnak ki, egy nem megfelelően elgyászolt traumatikus veszteség helyreállításáért való küzdelemben.” (Bach, 2012, 20. o.) Stoller megfogalmazásában ez így hangzik: „a perverzió lényege a gyermekkori trauma felnőtt győzelembe fordítása”. (Stoller, 1975, 1985, in: Gabbard, 2008, 316. o.)

„A pácienst az a vágy hajtja, hogy megbosszulja a szülei által okozott megalázó gyermekkori traumákat. A bosszúállás módszere a partner dehumanizálása és megalázása a perverz aktus vagy fantázia során. Bergner (2002) azt figyelte meg, hogy a szexuális kényszerben szenvedőknél a kedvenc jelenet szinte mindig gyermekkori megrázó élményben gyökerezik. Ezeknek az embereknek a szexuális izgalommal járó fantáziái arra vannak tervezve, hogy személyes jóvátétel útján gyógyírt hozzanak a korai megaláztatásra. Sajnos ezek a jelenetek olyan lehetetlen mércét állítanak, amelyhez valós kapcsolat soha nem érhet fel. Így nem teljesülhet be az a vágy, hogy túl lehessen lépni a megaláztatáson.” (Gabbard, 2008, 316. o.)

A perverzió egy valós kapcsolat helyén áll és a perverz vágykielégítés tulajdonképpen menekülés a valódi intim kapcsolatok elől. Bach egyik betege például, akit soha nem ringattak vagy öleltek a szülei, a maszturbációval pótolta azt az érintéshiányt, amelyet másoktól megkaphatatlannak érzékelt. Mivel elképzelhetetlennek tartotta, hogy őt bárki szerethetné, kényszerítette partnereit a vele való együttlétre. És hogy ne hagyhassák el, mint az anyja, lekötözte őket. Ugyanezen beteg elméjében a szeretet és az agresszió végzetesen összefonódott: „vágyom rá, hogy megverjen az apám, mert ezen az úton mutatja ki a szeretetét.” (Bach, 2012, 22. o.)

Ezeknél a fontos személyeket helyettesítő kapcsolatoknál azért lesz lényegi elem a személytelenítés, mert így nem kell szembesülni a fájdalmas valósággal, amely köszönőviszonyban sincs a vágyfantáziákkal:

„lekötöztem őket… ezzel tudtam kiélni azt a fantáziámat, hogy ő örökké ott lesz, ahol én akarom, hogy legyen, és örökké elérhető lesz vágyaim számára… és minél kevesebbet tudtam róla, annál könnyebben ment a játék. Ha a valóságban is létezett volna, nem lehetett volna örökké az enyém.” (Bach, 2012, 23. o.)

vagy

„ha bekötözik a szemem, akkor azt fantáziálhatom, hogy a másik tökéletesen rám van hangolódva, míg a valóságban láthatóvá válik, hogy mennyire nincs jelen… azt fantáziálom, hogy vigyázni fog rám, ennem ad, megmossa a hajamat és felöltöztet… én pedig csak vagyok. Azt fantáziálom, hogy létezésemben érzékelnek… ez a titokzatosság és közvetettség teret enged a megértettség, elfogadottság vágyának…”

Jól érzékelhető ez utóbbi példából, mennyire korai regresszív igényekhez kapcsolódnak ezek a szexuális fantáziák és hogy a szeretet és elfogadási vágy hogyan térül el az alá-fölé rendelt függőségi és kontrollviszonyok útvonalára.

Ez az útvonalválasztás maga is egy kontroll. Ennek megfelelően, a többi elhárításhoz hasonlóan a szexuális deviancia is felfogható tudattalan öngyógyító kísérletként a trauma saját irányítás alá vonásával. És mint minden megdolgozást nélkülöző énvédelmi kísérlet, ez is sokkal több kárral, mint haszonnal jár hosszú távon, hiszen a szexualitás által jutalmazó központhoz kapcsolt traumaismétlés nem csak a drogfüggőséghez hasonló viselkedésfenntartást fog eredményezni, de azt is, hogy a fantáziavilágba helyezett veszteség feldolgozása sohasem fog megtörténni, így elérhetetlen a valódi szükséglet tényleges kielégülése, a feloldás, a gyógyulás. A megrekedtség az élet áramlásával szemben egyfajta halálélményt jelent, ez is magyarázza a párkapcsolati dinamikában részt vevők  eltárgyiasulását és dehumanizálódását, különösen, ha ez egy olyan szexuális szerződésen alapszik, amely lehetővé is teszi a másik funkcionális kapcsolatként való kezelését, hiszen a „csak szex” kapcsolat kimondva vagy kimondatlanul de nélkülözi az érzelmi intimitást és kötődést. Bár az ilyen viszonyok beleférnek a társadalmi normáinkba, hosszú távon feltehetően csak valamely érzelmi szükséglet megtagadásán vagy lehasításán keresztül működtethetőek.

A másik fontos dilemma a fantázia versus valóság kérdésköre. Ahogy a gyermek el tudja különíteni a játék és a valóság határait, az egészséges ember is. A nárcisztikusok egyik legfontosabb problémája az a fajta kognitív rugalmatlanság, hogy nem tud rálátni arra, hogy érzései és gondolatai relatívek és szubjektívek, és hogy nem egyenlőek az objektív valósággal. Minél patológiásabb egy személy, annál szubjektívebb a világa, és annál kevésbé van kapcsolatban az objektív valósággal.

„A pervertálódott és normál tárgykapcsolatok a primér fantáziák szintjén nem mutattak olyan nagy különbséget egymástól. Jelentős különbség van ugyanakkor az ezekkel a fantáziákkal való bánásmódban, mivel a normális gondolkodási rendszer szimbolikus átalakításokat végez rajtuk a pszichés térben, ami lehetővé teszi a paradoxont és a kétértelműséget, míg a perverzió tüneteit mutató betegek erre képtelenek.” Bach, 2012, 15. o.) Ez a kognitív rugalmatlanság együtt jár mások megértésének képtelenségével. A szerződ ezzel magyarázza, hogy ezek a személyek valódi helyett ún. „technikai” kapcsolatot alakítanak ki másokkal. Én ezt funkcionális kapcsolatnak nevezném, hiszen mások egy-egy konkrét funkciót töltenek be az így működő egyének életében.

„Kétségtelenül könnyebb kizsákmányolni egy embert, mint kapcsolatba lépni vele. Egy kapcsolat párbeszédet feltételez, míg a másik kihasználása egyszerű és egyoldalú, csak erőre, ravaszságra és megfélemlítésre van szükség hozzá.” (Bach, 2012, 19. o.)

A „nem minden rovar bogár” analógiája mentén bennem az a belső munkamodell alakult ki, hogy nem minden extremitásba hajló szexuális fantázia tartozik patológiás személyiséghez, de valószínűleg joggal feltételezem, hogy patológiás személyiségszerveződés talaján kialakult szexuális fantáziavilág nem lehet egészséges. Az elkülönítést segítheti, ha megvizsgáljuk, hogy a fent írt szempontok mennyire teljesülnek: képes-e a személy önmagára és a világra reflektálva a fantázia és a valóság megkülönböztetésére, képes-e szeretni és gyászolni, illetve mások szempontjait is figyelembe véve mentalizálni és empatizálni. Ezzel eljutottunk Stoller perverzió-fogalmához, aki a perverz viselkedés kulcstényezőjének először a kegyetlenséget, a szexuális partner és a saját személy megalázásának, lealacsonyításának a vágyát tekintette. Az egyén szándékát alapvető változónak tartotta annak eldöntésében, perverz-e egy viselkedés. „Elméletét továbbfejlesztve arra jutott, hogy (…) egy egyén csak akkor perverz, hogy erotikus tevékenységének az a célja, hogy elkerülje a hosszú távú bensőséges érzelmi kapcsolatot egy másik személlyel. Másképp fogalmazva, a szexuális viselkedés nem perverz, ha szilárd intim kapcsolatot alapoz meg.” (Gabbard, 2008, 314. o.)