Gyerekemmel azokról az emberekről beszélgettünk, akik annyi fájdalmat okoztak neki (is) eddigi rövid élete során. Amikor eszébe jutott egy kisfiú, egy volt osztálytársa, aki rendszeresen bántotta a felnőttek látó-, és hallótávolságán kívül, így tört ki 10 évnyi bölcsességgel a háta mögött: „szegénynek milyen nyomorúságos lehet, hogy a másik bántására van szüksége!”
És bizony. A nárcisztikusokat sokszor nem a nagyképű arroganciáról, hanem a folyamatosan elégedetlenkedő, irritált, frusztrált attitűdről lehet felismerni. A „nárcisztikus” szó „nagyképűségként” való hétköznapi értelmezése egy olyan félreértés, amely súlyos következményekkel járhat. Ha nem kalkulálunk azzal, hogy a nárcisztikus igenis szenved, mégpedig saját fejlődésbeli hiányosságai és nem az aktuális körülmények miatt, az nagyon sok olyan mérgező játszmát indíthat, ahol vakon sétálunk bele a nárcisztikus poklának csapdájába.
„Az önimádat fogalmát gyakran használják a nárcizmus lényegének leírására, azonban ez csak a patológiás nárcisztikusok alcsoportjára érvényes. Sokkal gyakoribb, hogy a nárcisztikusok bizonytalanok abban, mennyire képesek szeretni és szeretve lenni, és kétségbeesetten keresnek másokat, akik szeretni fogják őket, hatásuk alá kerülnek, empatizálnak a szükségleteikkel, validálják különlegességüket, és/vagy olyan idealizált tárgyként szolgálnak, akik sosem szégyenítik vagy alázzák meg őket. Azonban sokszor egész életük során csalódnak, mivel amit keresnek, az igen nagy kívánalom – olyasmi, ami nem válhat valóra a tökéletlen, ambivalens kapcsolatok világában.” (Crisp – Gabbard, 2020, 3. o.)
A nárcisztikusok szenvedése nem magánügy, hiszen másokat e rejtett sebek megjelenítésére, a kínzó hiányérzetek betöltésére használnak. Törékeny énérzetük folyamatos stabilizálásra szorul a másik által: a grandiózus nárcisztikus leértékeli, a vékonybőrű idealizálja a másikat és mindig ehhez képest határozza meg önmagát. (Bach, 2012) Nem tudják saját magukat önmagukban és önmagukért érzékelni, de ezt a fajta kiszolgáltatottságukat is folyamatosan tagadniuk kell önmaguk előtt. Ez magyarázza meg azt az ellentmondást, hogy ugyan társfüggők, mégsem képesek az elköteleződésre és a valódi közelséget feltételező intim kapcsolatokra. A nárcisztikusok környezetében élők húsbavágóan érzékelhetik ezt a se-veled-se-nélküled játékot.
„A nárcisztikus zavarokkal érintett páciensek szenvedésének mértéke jelentős eltéréseket mutat. Néhányan védelmező homlokzatot építettek, így – legalábbis részben – kikerülik a szenvedést, melyet ürességük vagy az okoz, hogy nem képesek a vágyott reakciót kiváltani másokból. Mások egész életükben nyílt sebeket hordoznak, úgy érzik, minden irányból támadásnak vannak kitéve, és fájdalmuk egy pillanatra sem enyhül. Sokan az e két véglet között húzódó kontinuum valamely pontján helyezkednek el, az éppen ható stresszorok és életük kontextusa függvényében. Bármely esetben nagy bizonyossággal feltételezhetjük, hogy jelentős részük boldogtalan, ha nem egyenesen kétségbeesett.” (Crisp – Gabbard, 2020,3. o.)
És ez már gyerekkorukban is így volt. Sok tanulmány alapján joggal feltételezhetjük, hogy a gyerekkorukban agyondicsért és kikímélt nárcisztikusok valódi elfogadásban és szülői melegségben soha nem részesültek. (Crisp – Gabbard, 2020,3. o.) Mivel az érzelmi táplálék is alapszükségletünk, a fejlődő személyiség nem adhatja fel a reményt, hogy egyszer jóvátételt kap a „méltatlan bánásmódként” lecsapódó elhanyagolásért. Ha a szükségletek közvetlen kielégülése nem lehetséges (ahogyan ez a való életben gyakran megtörténik), sajátos lélektani kerülőúttal érheti el, hogy a fájdalmas hiányt uralni tudja: magába építi az elutasító szülőt, hogy azt kontrollálni tudja (azaz „megjavítsa”). Így történik meg az, hogy a nárcisztikus egyszerre hordozza lelke mélyén a bántalmazót és annak áldozatát. Az önreflexió hiánya miatt sajnos minden emberi kapcsolata ennek a belső drámának a kivetülése lesz, ahol a hozzá közelállókat arra használja, hogy fájdalmasan magára hagyott, megszégyenített és megvetett énrészének igazságot szolgáltasson és leverje rajtuk jóvátételi követeléseit. Hogy milyen eredménnyel, azt jól tudja mindenki, aki azon kapja magát, hogy tojáshéjon járkál a nárcisztikusan sértődékeny személy közelében. Aki ráadásul ördögi körben tartja magát, hiszen a sérelmeit felhánytorgató nárcisztikust olyan messziről kerüli mindenki, ahogy tudja. (Crisp – Gabbard, 2020,3. o.)
A fájdalmas érzések átélése szempontjából azok a – joggal sérülékenynek is nevezett – nárcisztikusok a kiszolgáltatottabbak, akik kifejezetten keresik a bizonyítékot a mások általi leértékelésre. Talán ez különbözteti meg legjobban viselkedés szintjén a grandiózus nárcisztikusoktól, akiket épp azért hívnak „figyelmetlennek” a szakirodalomban, mert „szándékosan” nem fogadják azokat a jeleket, amelyek arról tanúskodnának, hogy a környezetük nem ismeri el vagy csodálja őket. (Gabbard, 2008)
A „szelfre irányuló mazochisztikus figyelem” (Crisp – Gabbard, 2020, 51. o.) a súlyos önbizalomhiány és alacsony önbecsülés jele, melynek elszenvedőinek „soha be nem teljesülő perfekcionista elképzelései vannak önmagukkal kapcsolatban”. Azért próbálnak tökéletesek lenni, hogy mások ne kritizálják vagy utasítsák el őket. (Crisp – Gabbard, 2020, 51. o.) Ez azért jár szenvedéssel, mert inkább „lemondanak arról, hogy saját jóllétükkel és boldogságukkal törődjenek, miközben minden követ megmozgatnak, hogy mások kedvére tegyenek, és ezzel kivívják helyeslésüket és jóváhagyásukat.” (Crisp – Gabbard, 2020, 51. o.) Talán ez választ ad arra, miért számítanak mélyen, a lelkük mélyén a környezetük által „áldott jónak” tartott mártírok nárcisztikusnak.
A nárcisztikus szenved. Mindentől. Jogosultságtudatának és az élettel járó természetes frusztrációknak az összeegyeztethetetlenségétől, a – neki járó grandiózus mértékű – siker, elismertség és rajongás hiányától, az öregedéstől.
„Saját fontosságuk érzése, a saját különlegességükbe vetett hit, valamint feljogosítottságérzésük ellenére a nárcisztikus személyeknek nem könnyű megbirkózni kudarcaikkal, veszteségeikkel és csalódásaikkal. Az élet gyakori, mindennapos csalódásai által okozott nárcisztikus sérülések idővel összeadódnak. (Crisp – Gabbard, 2020, 61. o) Különösen nem elégségesek az olyan nárcisztikusok elhárítások, mint projekció, tagadás vagy elkerülés az olyan nagyobb veszteségek esetén, mint egy közeli hozzátartozó halála. (Crisp – Gabbard, 2020) Öregedni sem tudnak szépen: „Ha figyelembe vesszük, hogy egy átlagos élet során a legtöbb nárcisztikus kielégülés serdülőkorra vagy korai felnőttkorra esik, és hogy bár nárcisztikus győzelmek és kielégülések a teljes felnőtt kor alatt adódnak, az egyénnek végül szembe kell néznie az öregedés, a krónikus betegségek, a fizikai és mentális korlátok, és mindenekelőtt a szeparációk, a veszteségek és az elmagányosodás alapvető konfliktusaival.” (Kernberg, 1974, idézi Gabbard, 2008, 515. o.)
Minél nagyobbra van fújva a lufi, annál nagyobbat pukkan, és mivel semmilyen árnyalt lélektani eszközük nincs arra, hogy elhordozzák saját tökéletlenségük tudatát, szenvedésük olyan pusztító erejű lehet, hogy akár öngyilkosságba torkollhat.
Valós tehát a szenvedés, amelyet átélnek, mindez természetesen nem jogosítja fel őket arra, hogy másokat is szenvedésre kárhoztassanak.
Sajnálni tehát van miért őket, önfeláldozni azonban már csak azért sem érdemes, mert az, aki együttérzésével, segítségnyújtásával érzékenynek mutatkozik számukra, még könnyebben leértékelhetővé válik a szemükben. ( Young és mtsai, 2010)
Irigyelni sem érdemes őket fantasztikus és sikeres életükért, mert még az is lehet, hogy az irigység sem a sajátunk, hanem az övék.
Irodalomjegyzék:
Sheldon Bach: A perverzió nyelve és a szeretet nyelve, Oriold Kiadó, Budapest, 2012
Crisp-Gabbard: A nárcizmus és sérelmei, Oriold Kiadó, Budapest, 2020
Glenn O. Gabbard: A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve, Lélekben Otthon Kiadó, Budapest, 2008
Young, Klosko, Weishaar: Sématerápia, Vikote, 2010, Budapest)