30 évnyi párkapcsolati kudarc, elcseszett szexuális élet és csillagos magány, illetve 25 évnyi – sötétben tapogatózó, így majdnemhogy hiábavaló – terápiás próbálkozás után 2 éve jutottam el odáig, hogy egy terapeuta visszajelezte nekem a gyermekkori molesztálásom jelentőségét. Ennyi év önismeret és egy pszichológusdiploma után meglepő lehet, ha azt mondom, a traumafeldolgozásnak ott kellett kezdődnie, hogy engem kellett meggyőzni arról, hogy ez abúzus volt.
Pedig ennek óriási jelentősége volt, ugyanis a történet egyik megbetegítő aspektusa éppen az volt, hogy a dolgok másképp lettek eladva, mint ahogy az valójában volt. Így gyógyulásom következő stációjaként oknyomozó újságíróként vagy detektívként próbáltam kideríteni, mi történt. Feltúrtam a gyerekkori naplómat, szemtanúkat kerestem fel, és kiadtam a történetet a kezemből egy független újságírónak, hogy mások – immáron felnőtt – szemüvegén keresztül láthassak rá arra, vajon mi történhetett velem. Az igazság kiderítése szükséges volt ahhoz, hogy felülvizsgálhassam azt a belémégett negatív énképet, hogy én egy büdös kurva vagyok, aki társadalmi kirekesztettséget érdemel. Ahogy az bántalmazott gyermekek esetében törvényszerű, magamat éreztem bűnösnek és rossznak és a gyógyulás társas szintű konszenzust igényelt azzal kapcsolatban, hogy mi a bűn és ki a bűnös.
A visszajelzések nem voltak egyértelműen megerősítőek. Az akkori iskolatársaim és egykori tanáraim megrekedtek az időben, ahogy ez az abnormális helyzetekre jellemző – hiszen minél perverzebb egy esemény, annál kevésbé integrálhatóak a történések egy egészséges világkép és értékrend szövetébe, így az idő anélkül halad tovább, hogy az élettapasztalatok és az éréssel járó bölcsesség hatására át tudnának értékelődni az események. Ezek az emberek – ki-ki a saját akkori helyzetének megfelelő nézőpontból – egyfajta elvarázsolt transzban, azaz agymosásban ragadva reagált, és visszabiflázta az akkori hivatalos narratívát – mégpedig Tudjukkiét.
Az internet népe sem fogta magát vissza áldozathibáztatásilag az újságcikkre reagálva. Számomra ebben a legmegdöbbentőbb, és más diáklányokra nézve szomorú és tragikus felismerés volt, hogy számos ma dolgozó férfi tanár sem értette a tanulságot – vagy inkább nem akarták érteni, hiszen akkor személyesen is szembe kellett volna nézniük azzal, hogy diákjaikat szexuális tárgyként mustrálgatva, velük “nőként” flörtölve lélektani, erkölcsi és büntetőjogi felelősségük van és le kellett volna mondaniuk erről az élvezetről. Épp ezért maradt utólag némi hiányérzet bennem az elkészült Abcúg-cikkkapcsán. Bár hálás voltam és vagyok, hogy komolyan vettek egy társadalmi problémákat felkaroló portálon, az érzékenyítő és népnevelő hatás elmaradt (tisztelet a kivételnek), mivel a riporter nem foglalt egyértelműen állást, így csak azoknak jött át a történet borzalmassága, akiknek amúgy sem kell elmagyarázni, miért nincs rendben, ha egy tanár levadássza magának a 13 éves tanítványát és módszeres puhítással és manipulációval átvezeti a kapcsolatot egy férfi-női viszony keretei közé, olyan ügyesen manőverezve ebben a történetben, hogy nem csak áldozatával, de egy teljes kisvárossal és családdal hiteti el, hogy ez így teljesen rendben van.
A traumafeldolgozásban eddig jutottam hát kognitív szinten: született egy narratíva a traumatikus eseménysorozatról, melyben voltak hitelesítő, és mellettem, az én igazságom mellett állást foglaló megnyilvánulások, illetve ezzel egy időben a sérülés mértékét és mélységét megmagyarázó reakciók – hisz az érvénytelenítés és áldozathibáztatás nyílt megjelenése amikor kiálltam ezzel a történettel mások elé – magyarázatul szolgált arra, hogy mégis hogy alakulhatott úgy, hogy én vittem el a balhét és nem az elkövető.
Abból sejtettem, hogy még félmunkát végeztem a feldolgozással, amikor behívtak a rendőrségre meghallgatásra a – névtelenül és nevek nélkül – megírt blogbejegyzésem hatására. Az áldozatvédelmi megbízottal zajló elbeszélgetés hatására olyan elementáris szorongás öntötte el a testemet és lelkemet, amelyet elképzelni sem tudtam addig. Bár az elmém robotüzemmódba kapcsolva higgadtan és összeszedetten reagált mindenre, amire kellett, a testem sejtszinten reszketett, (mit reszketett?, rázkódott!) a stressztől. Ha épp azután közvetlenül nincs egy Shiatsu masszázs időpontom, szerintem a szervezetem összeomlik, és ez nem költői túlzás, csak nincsenek szavaim arra, amit akkor átéltem. Meg voltam döbbenve. Mi ez? Ez nekem tényleg ennyire rossz??? És a testem azt mondta: igen, ennyire.
Pár hónappal később elvittem a lányomat pszichoszomatikus problémái miatt egy craniosacralis kezelésre, és ahogy ott ültem bent vele – nem lepődtök meg, ha azt mondom, hogy nincs az az Isten, hogy én idegen férfit kettesben hagyjak a kislányommal -, egyszer csak jött egy olyan erős intuíció, hogy inkább nekem lenne erre szükségem.
Így is lett. Mivel a lányom totálisan ellenállt, hogy én ide hordjam, magamnak kértem új időpontot. A nekem alkalmas időpont egy másik rendelési időt, így egy másik rendelési helyszínt igényelt.
Arra a címre kellett mennem, ahol 30 évvel azelőtt az abúzus – hosszú időn keresztül ismétlődően – történt.*
Ahogy a házhoz közeledve ez a tény leesett, egy undorral és iszonyattal jellemezhető elementáris erejű zsigeri érzés öntötte el a bensőmet. És tudtam, ott a zebra szélén várakozva, hogy ennél triggerelőbb helyzetet eltervezni sem lehetett volna, és hogy ha én most átmegyek az úton,  akkor hanyatt fekszek egy férfi számára, és ő matatni fog a testemen. Hogy pontosan úgy, mint anno, azt persze nem tudom kimondani, hiszen ez a homeopátiás jellegű „kutyaharapást szőrével” helyzet nem abúzív, hanem gyógyító, célját és eszköztárát tekintve is. De hogy ez nem véletlen, és hogy talán épp ez lehet a gyógyulás útja, hogy átmegyek az úton, és besétálok abba a házba és ebbe a nagyon furcsa helyzetbe –  a várható nehézségek ellenére is.
Hónapok mentek el a hárításaim lebontogatására, a bizalom kiépítésére, amely folyamatnak a siettetése csak azt az önmegerőszakolást jelentette volna, ahogy addig számtalanszor kerültem – akár gyógyító helyzetekben is – olyan pozícióba, ahol magamra erőltettem a bizalmat a másik iránt a természetes ösztöneim figyelmeztetését kikapcsolva (és persze, hogy visszaélés vagy bántalmazás lett a vége). Úgyhogy a testem első nagyon erős, így egyértelmű jelzéseit komolyan véve szövetségre léptem önmagammal: meghálálva eddigi lojalitását, ígéretetet tettem, hogy hallgatok a jelzéseire.
És ebben a nagyon finom, lassú, a testem érzékelésének ledisszociáltságát testtudatossággá alakító folyamatban a testem beszélni kezdett hozzám.
Elmondta azt, amire nincsenek szavak. Aminek csak a mindent elárasztó fekete rettenete volt meg, alattomosan aktiválódva magyarázat és kikapcsológomb nélkül.
Megmutatta a testem, hogy mennyire féltem. Nem csak lelkileg voltam kész helyzet elé állítva, de fizikailag is védtelen, kiszolgáltatott helyzetben voltam önvédelem vagy mások védelme nélkül. Rettegtem, és én úgy éltem le az életemet, hogy egy ennyire fontos, életveszélyt elhárítani képes adaptív érzés jelző funkcióját kapcsoltam ki magamban, újabb veszélyes helyzetekbe sodorva magam. A testem segítségével a terápiás keretek biztonságában a maga valójában megéreztem az, milyen érzés úgy igazából, ha egy nálad státuszban és korban, fizikai nagyságban és erőnlétben, lelkileg és mentálisan erőfölényben lévő ember azt mondja, vedd le a blúzodat és ott vagy meztelen felsőtesttel a szabad ég alatt és megindul a tenyere a melleid felé. Hogy a tested nem húzódhat el, mert nincs hova menni, hiszen kivitt a határba, ahol madár se jár, így a sejtjeid kezdenek  el összehúzódni olyaddig, és olyannira, hogy csoda, hogy biológiailag még élőnek számítasz. A craniosacralis terápia finom érintései hatására a 30 éve befelé húzódott szöveteim elkezdtek kiengedni és új életre kelt bennem az a részem, aki ebben az észrevétlen befelé húzódásban meghalt.
A testem elmondta az igazságot. Hogy én ezt tényleg nem akartam. Megkaptam tőle azt, amit fűhöz-fához rohangálva sem, az igazság zászlaját hiába lobogtatva: hogy ez erőszak volt. Annak a legalattomosabb formája, hisz a lelkem is meg volt erőszakolva azzal, hogy meggyőztek róla, én is akarom.

A testem egyértelmű állásfoglalásakor éreztem meg, hogy milyen hűséges társ volt ő mindig is, töretlenül. Én akkor leválasztottam magamról, évtizedekig éltem úgy, hogy a test és szükségletei csak felesleges terhet jelentenek nekem, fájdalmak és szenvedések hordozójaként megvetésem, gyűlöletem és elutasításom tárgyát képezte. Pedig elhordozta helyettem a bűntett súlyát és terheit, és ahogy szépen bomlottak ki az élmények, áhítattal és csodálattal adóztam bölcsessége és ereje előtt, hogy ennyi mindent tud és ennyi mindent kibírt.

Mert sokat tudott még. A kezelés során megjelenő spontán emlékbetörések emlékképeket mutattak, amelyek a testérzetek és a hozzá kapcsolódó felkavaró, de adekvát érzések egyidejű megélése során gyógyulást elősegítő módon integrálódtak bennem. Fontos részletek kerültek helyre azoknak a nagyon konkrét, itt és most érzékszervi minőségű emléktöredékeknek a segítségével. Ezek egyrészt az akkori események abuzív és a mai BTK szerint büntetendő jellegét igazolták, ahogy például egy nagyon erős testérzet mentén kibomlott, ahogy megragadja a derekam, és birtoklóan tartja 4 ujjával a hasamat, mutatóujjával a hátamat szorosan fogva a testem, amelyet ő kontrollál, és mely élményben pontosan tudom, hogy melyik iskolaköpenyem volt rajtam. A szexuális molesztálás káros hosszútávú következményeire is a testemlékezet adott magyarázatot, hogy az életemben később fájdalmakat és újabb traumákat generáló folyamatok ezeknek a testemlékezetben tárolt traumáknak az újraélései voltak. Leesett, hogy miért kerültem 15 évesen a reumatológiára egy nagyon súlyos és megmagyarázhatatlan – és kezelhetetlen, így évtizedeken át kísértő – hátfájással, melynek háttere az a mozdulata volt, ahogy hátulról megfogja a vállam, miközben a hüvelykujját a gerincem melletti izmokba nyomja és hátrahúz, hogy lefektessen.
Ami még megrázóbb felismerésem volt, az az, hogy nem csak a férfiakkal való kapcsolatomat tette tönkre, de a gyerekemmel is. Lányom kisgyerekkorának éjszakáit egy olyan borzadályban töltöttük, ahol az egyébként hordozott, igény szerint szoptatott gyermekem érintését az éjszaka sötétjében nem tudtam elviselni. Igazi pokoljárássá vált az ördögi kör, ahogy az éjszaka megriadt gyermekem jogos fizikai közelségigénye (különös tekintettel a mellem, a hasam iránt) olyan iszonyattal töltött el, hogy nagyon hamar eljutottunk a szorongó rettegéstől évekig éberen töltött éjszakákig, ahol a megmagyarázhatatlan rémületet keltő démonok megfoghatatlan – mert megmagyarázhatatlan – mivoltuk miatt nem tettek mást lehetővé, minthogy egymást tartsuk ellenségnek a gyerekkel. Ha addig nem tartottam volna magam pokolbéli szörnyetegnek, hisz a látszólag ok nélküli (bár határátlépésekre aktiválódó, reaktív) agresszióm a legképzettebb pszichológusom szerint velemszületett agresszió volt -, akkor ez a néhány év, amíg a kialvatlanságtól és a sejtjeimet átjáró szurokfekete szorongástól élőhalott zombi helyett egy két lábon járó elmebeteggé váltam, kitörölhetetlen – és a lányom szempontjából – sokszor úgy érzem – jóvátehetetlen – újabb sérülést jelentett.
De legalább már értem. És azért mondom el, hogy ti is értsétek. Hogy nincs olyan, hogy túl lehet lépni a múlton. És aki ezt nem érti, az vagy szerencsés, vagy hárít. Ha lehetne egy kívánságom, egy olyan világot kívánnék, ahol ilyenek nem történhetnek meg. De ha már megtörténnek, tudjuk, mivel jár és ne bagagellizáljuk el a traumatikus élmények hosszú távú következményeit.
(kép: Stefan Keller, Pixabay)
*Ez a ház önmagában alkalmat adott az események további rekonstruálására. Ha a megjelent írások utánkövetésének tekintjük ezt a posztot, akkor a történelmi hűség kedvéért összefoglalom, mi az, amit tudok, a teljesség kedvéért: Ebbe a házba a kapcsolatunk hivatalossá válása előtt hurcolászott, ugyanis a viszony felvállalásával megvárta, hogy elballagjak az iskolából. Ekkor albérletet bérelt abban a kisvárosban, ahol történetünk játszódott. Az az ominózus lakás, ahol a behatoláson kívül minden, de minden szexuális lehetőséget kimerített velem kapcsolatban, az akkori barátnőjéé volt, akivel akkor együtt élt. Ebben nem az a felháborító, hogy volt képe hozzá (és ha erről ez az ex-barátnő tudomást szerzett, akkor érthető, miért köp le szinte ma is, ha összefutunk az irodaházban, ahol kénytelen vagyunk gyomorforgató emlékezéseket átélnünk egymással kapcsolatban), hanem az, hogy én még ekkor általános iskolás voltam. Tehát nem igaz az, amit felmentéseként jó lenne elhinni,  és amit ő is állít a vele készült interjúban, hogy 14 éves korom után történtek a szexuális határátlépései. A craniosacralis terápia még a fizikai kereteivel is hozzájárult annak a belső meggyőződésnek a megszilárdulásához, hogy ami történt az bűn, súlyos bűncselekmény volt. És nem én vagyok a bűnös.