Ezzel a címmel tartok előadást a CSAT egyesület 2012. november 5-i rendezvényén az Ifjúsági Házban (4021 Debrecen, Simonffy u. 21, Hal köznél).


A hátrányos helyzetűekkel és fogyatékosokkal dolgozó szakemberek számára egyfajta szemléletet szeretnék megosztani arról, hogy milyen fejlődési lehetőséggel jár szembenézni életünk nehézségeivel, veszteségeivel és hogy a transzperszonális pszichológia eszköztára hogyan segíthet ebben.

(Séverine Pineaux)

Szemelvények az előadásból:

Soha nem dolgoztam a szó hagyományos értelmében vett fogyatékosokkal, de olyan emberekkel igen, akik szenvednek. És azt gondolom, hogy az közös feladat mindenki számára – mind a krízisben lévő személy, mind az őt segítő szakember számára, hogy megtaláljuk a szenvedés értelmét és célját. Ehhez nyújt segítséget az a transzperszonális szemlélet, amelynek keretében én pszichológusként dolgozom.

A transzperszonális pszichológia a hagyományos tudományos pszichológiával szemben “számol az  emberben szunnyadó transzcendens lehetőségekkel.” (Roberto Assagioli) A spirituális megközelítés pedig lehetővé teszi, hogy meglássa (de legalábbis keresse) a megpróbáltatások magasabbrendű célját. Ennek a megközelítésnek hiteles képviselője a koncentrációs tábort túlélő, családját elveszítő Viktor Frankl, aki szerint az életnek minden körülmények között van értelme és mindannyiunknak megvan a szabadsága, hogy értelmet találjon. Az ember szabadsága az alábbiakat jelenti: „Mit tehetek én magam ezen szörnyűséges körülmények között?” 

Archetipikusan nézve a Hős útjának is elmaradhatatlan része, hogy olyan élményben részesüljön – akár fizikailag, akár lelkileg –, ahol el kell viselnie az elviselhetetlent. Ez a lépés a transzformáció elengedhetetlen lépése, mely során az egyén örökre megváltozik. De hogy ez hogyan történik, az nem feltétlenül tudatosítható, „megmondható”, könnyen kitalálható megoldás. Zavarodottság jellemzi, amikor a régi énstruktúra, kapcsolati viszonyulások megszűntek, az új pedig még nem érkezett el. Inkubációs időszaknak nevezzük ezt, egyfajta bebábozódás időszaka. Sokszor nehéz meglátni (de ebben segíthet a segítő szakember), hogy ez mégis a valami felé haladás időszaka, hogy építő jellegű folyamat történik.
Sokáig nem az a cél, hogy megmásíthatatlan végkövetkeztetést vonjunk le, vagy kicsikarjuk a probléma megértését. A legfontosabb, amit tehetünk, hogy megéljük a fájdalmat. Mert a legnehezebb az, amikor úgy kell tenni, mintha nem fájna.

Frankl 4 lépése a logoterápiás kezelés során:
1.       Távolságot teremteni önmaguk és a tünet között. A nemkívánatos állapot nem ő maguk, hanem valami, amit birtokolnak. A „szellem dacoló ereje” le tudja győzni a nemkívánatos állapotokat.
2.       Önmagukkal/életkörülményeikkel kapcsolatos beállítódottság megváltoztatása: „Megtanulják, hogy szüleik, a társadalom vagy önmaguk vádolásától, és a tehetetlenség érzésétől (a külső erőforrásokból jövő segítségre hagyatkozástól) eljussanak oda, hogy vállalják felelősséget saját gyógyulásukért. Egyidejűleg azt is megtanulják, hogy ne tegyék magukat felelőssé olyan körülményekért, melyek fölött nincs ellenőrzésük.
3.       A test reagál a szellem befolyására, a tünetek változnak, eltűnnek.
4.       Profilaxis: értelem-tartalmakat kidolgozni, megnövelni a kliens értelem-tartalékait, hogy az megóvja az exisztenciális frusztrációról, ha valamelyik értelemforrás elapad. (Joseph Fabry)
Fabry szerint a transzperszonális tapasztalatok gyakran másodperc töredéke alatt érik el azt, ami a logoterápia célja: annak észrevételét, hogy az univerzum rendezett egész, melynek egy része az egyén.Saját magam is azt tapasztalom, hogy a transzperszonális csúcsélmények felidéztetése terápiás hatású azáltal, hogy a kliensben tudatosul: „az élet jó, létezik rend, része vagyunk ennek a rendnek, része vagyunk az egésznek, biztonságban vagyunk.”
A transzperszonális szemlélet – a hagyományos pszichológiai terápiás céllal ellentétben  nem „elmulasztani” akarja a szenvedést, hanem segíteni megélni és magasabb szintre emelni.