Harmadjára kezdtem bele Szepes Mária klasszikus művébe – rétegei vannak és mindig más értek meg belőle, ami természetes, hisz fejlődök, változok. A legutóbbi olvasásnál még nem találtam meg magam számára a pszichológiát, mint hivatást, és nem kristályosodott ki bennem, hogy a lélektanon belül is azt a szemléletmódot kell követnem, amely – szerintem – a leghatásosabb segítséget tudja adni. És ez nem más, mint a lélek emelése a szellemi dimenziók felé. Számomra ez a transzperszonális pszichológia definíciója.
Meglepve vettem észre, hogy a főhőst narráló szerepszemélyiség nem más, mint egy (haladó szellemiségű) idegorvos, ami épp azt fogalmazza meg, amit pár napja olvastam Feldmárnál. Ha ennyire sokasodik ugyanaz az információ minden oldalról, biztos fontos, megosztom hát veletek is.

“Psziché alatt én a halhatatlan intelligenciát, minden élet transzcendens lényegét értem, amely a földön az ember öntudatában érte el csúcspontját. E csúcspont azonban úgy viszonylik a szellem határtalanságának dimenzióihoz, mint porszem a kozmoszhoz. A lélek betegsége a híd valamiféle megrongálódását, a közvetítő szervek zavarát jelenti test és szellem között, A lélek orvosának ezt a hibát kell a klinikai módszer alaposságával megközelítenie, diagnosztizálnia és kijavítania. Ha csak tüneteket kezel, őrjöngő élőhalottakkal tömheti tele az ideggyógyintézeteket és – a világot. Persze nem sorolom ide az alkati zavarait, amelyek egy egész emberi életet súlyosan determinálnak. A lélek betegségeiről beszélek, amelyek eleinte láthatatlanok és felfedezhetetlenek a testben, s a gátlásos, rossz mederbe ömlő képzelőerő csak lassanként vájja ki kóros elváltozásait a szervezetben.” (Szepes Mária: Vörös Oroszlán, Édesvíz Kiadó, 2000, 13. o.)