Azért lett az érzelemszabályozás a szívügyem, mert a trauma szétzilálja az egyén önszabályozási folyamatait (idegrendszeri szinten!) és a rendre ismétlődő kudarcélmények hosszú távon rombolják az énképet és a másokkal való kapcsolatot. A könnyen széteső idegrendszer egyensúlyának helyreállítására vonatkozó eszközök bevetése már önmagában traumafeldolgozásként élhető meg, hiszen a trauma jelenbeli következményeit mérsékli, megszabadítva az egyént attól a rettenettől, hogy az, ami a múltban történt, az az örök ismétlődés börtönében tartja, mely fölött semmi kontrollja nincs. Ez azonban egy igen sziszifuszi meló.
Minden mesebeli megmentővágyam ellenére rendre le kellett szállítanom szenvedésükre könnyű és gyors gyógyírt vágyó klienseimet a földre, hogy varázspálcám nincs, csodát nem tudok tenni: bizony végig kell járniuk a sokszor több évig tartó terápiás folyamatot, ami stabilitáshoz és a gyógyulás reményéhez vezethet.
A lassúság oka az az ördögi kör, melynek során a traumára emlékeztető inger hatására bekövetkező újraélések rendre kibillentik az egyént az egyensúlyából, ahhoz azonban, hogy a triggerelődések hátterében húzódó eredeti traumákhoz hozzá lehessen félni, stabilnak kell lenni. Ezt a paradoxont csak nagyon elkötelezett, kognitívan is nagyon érett és fegyelmezett személyek képesek éveken (sokszor évtizedeken) át folytatni, ellenszélben, hisz a trauma* okozta szorongás és düh rombolja a kognitív kapacitást, a trauma időpontjában megrekedt személyiségrészek éretlen állapotban tartják a személyiséget és a traumás stresszválaszok viharai elszívják az egyén minden erejét és idejét.
Ezt az autonóm idegrendszer által vezérelt, azaz az egyén tudatos kontrollján kívül eső, magától lejátszódó érzelmi vihart tudja lecsendesíteni a “brainspotting” varázspálcája, egyszerre stabilizálva és traumát oldva.
Úgyhogy a 3 napos képzés után elmondhatom: most már van varázspálcám. És alig várom, hogy visszaváltozhassanak tőle a szörnyeteggé vált királyfik és királylányok.