Saját önismereti folyamataimban tettem szert arra a megfigyelésre, mennyivel hatékonyabb a terápiás folyamat, ha értem, miről van szó. Ösztönvezérelt sötétben tapogatózás helyett elkezdtem pszichológiai tudásomat latba venni, hogy stabil horgonyokhoz kössem érzelmeim hullámát és láss csodát, máris több értelme lett mindennek, amit magánemberként a saját személyes életemben megéltem. Hiába kérte a terapeutám, hogy ne olvassak utána a szakirodalomban annak, amin éppen dolgozunk, a tapasztalat azt mutatta, hogy ha elméletben konceptualizálni tudom azt, ami bennem zajlik, sokkal több kontrollom van felette és adaptívabb megoldásokra jutok.
És ha nekem segít a tudás, miért ne segíthetne másnak is? Így jutottam el a saját praxisomban a pszichoedukáció jelentőségének felismeréséig. Szerencsére ebben egy elismert pszichoterapauta is megerősített, át is adom bölcs gondolatainak a szót:
„Egyesek még napjainkban is csak vázlatosan ismertetik a kezelés módszereit és folyamatát, mert elfogadják Freud nézeteit, miszerint a terapeuta titokzatossága és homályba burkolózása elősegíti a terápiás áttétel kialakulását. (…)
A terapeuta nagyon sokat nyerhet, ám semmit sem veszíthet, ha teljesen nyíltan beszél a terápia folyamatáról. Az egyéni, illetve a csoportterápia területén végzett meggyőző kutatási adatok szerint azok a terapeuták, akik minden részletre kiterjedően informálják pácienseiket a terápia mechanizmusáról, jobb eredményekről számolnak be. Ami az áttételt illeti, elég szívós organizmus, amely szikrázó napfényben is szépen növekedhet.”
(Yalom: Szemben a Nappal, 2018, Park Kiadó, Budapest, 216. o.)