A kérdés azért fontos, mert az emberi természet nem csak a növekedés és fejlődés irányába ható törekvésekkel lett ellátva: „alapvető konfliktusforrásunk egyrészről a tehetetlenség, a lustaság, a megtartás hajlama, a (konformitásban kifejeződő) biztonság utáni sóvárgás, másrészről a növekedés, az önérvényesítés és a kaland vágya között”. (ASSAGIOLI, 2006, 97.o.)

Mitől függ, hogy melyik irányba dől el a mérleg? Erőltethetjük a fejlődést, leküzdve eredendő lustaságunkat? Vagy bizonyos emberek predesztinálva vannak a fejlődésre, míg mások egy „alantasabb” élet béklyóinak foglyai maradnak?

Freud determinizmusából kiindulva a válasz kiábrándító lenne. Szerinte cselekedeteink tudattalan impulzusaink eredményei, és a legtöbb, amit tehetünk személyiségfejlesztésünk érdekében, az az, hogy némileg csökkentjük azt a káoszt, ami lelkünk mélyén kavarog, és szembenézünk egy-két olyan élménnyel, amelynek mi teljesen passzív elszenvedői voltunk, valamikor, egy távoli életkorban. A pszichoanalízis módszerei ugyan a tudatosítás irányába hatnak, és ezáltal a személyiség gátoltságát csökkentve az önfelszabadítás, tehát önmegvalósítás irányába hoznak létre elmozdulást, azonban a tudattalan szféra aránya a valaha is tudatosíthatóval szemben olyan nagy, hogy soha nem célzott meg többet elérni Freud, mint a patológiás állapotból a hétköznapi életre képessé tenni pácienseit. Az önmegvalósítás azonban mindenképpen többet céloz meg ennél.

Freudot követően azonban egy fokozatos váltás következik be: arra a kérdésre, hogy az ember mennyire ura önmagának, mennyire kontrollálhatja szubjektív világát, optimistább válaszok kezdenek formálódni. Ez az új gondolat már közvetlen tanítványánál megjelenik: Adler arról beszél, hogy életünk tudatos terv része (életterv), cselekedeteink pedig választások, amelyek bár adott körülmények (és ezáltal korlátozások) között jöhetnek csak létre, lehetőségünk és felelősségünk van kompenzálni a hiányosságokat és magunkból a legtöbbet kihozni. „Nem találunk teljesen hibátlan megoldást, amely egyszer s mindenkorra érvényes; mindazonáltal latba kell vetnünk minden képességünket, hogy eljussunk egy megközelítő, lehető legjobb megoldáshoz. (ADLER, 1997, 9.o.) Assagioli is lehetségesnek tartja a tudatos munkát: „amikor felismerjük és hasznosítjuk az Én egyik konkrét funkcióját, az akaratot, akkor szabályozó és irányító ereje révén az is nagyon hatékony segítséget nyújthat a harmonikus integráció elérésében, az egész ember bio-pszichoszintézisében.” (ASSAGIOLI, 2006, 115.o.) A jungi értelemben vett integrációs folyamat – bár lehetősége mindenkiben jelen van – sem történik meg spontán, tudatos munka nélkül.