Először is elnézést kérek, hogy egy egész évet kellett várni a cikk második részére. Stílusosan szólva, az eltelt idő nagy részében az emlékbetörésekkel küzdöttem, hehe.
Szóval, összefoglaltuk, hogy az emlékbetörések a gyermekkor félelmetes, fájdalmas élményei felé tett regresszív utazások és egyáltalán nem könnyen ismerhető fel a C-PTSD-re jellemző emlékbetörés. Ugyanis lehet, hogy épp dührohamot kapunk a gyerekünk egy olyan tettétől, aminek súlya egyáltalán nincs összhangban a dühünk mértékével. Vagy épp pánikrohamot egy rosszul leolvasott villanyóraállás hirtelen fejben kiszámolt számlaértékétől. Vagy épp egy negatív életeseményből rövidláncú katasztrofizálási folyamattal eljutunk oda, hogy hajléktalanként látjuk magunkat magunk előtt. Nevezhetjük pánikrohamnak, meg impulzuskontroll problémának, de ha fennáll a C-PTSD diagnózisa esetünkben, akkor szinte biztosra vehetjük, hogy ezekben az helyzetekben épp egy emlékbetörés rohant meg minket, ami tarthat néhány perctől kezdve akár több hétig is. Tegyük még hozzá a megtapasztalt érzelmi hullámvasút által keltett szorongást, ami a hajnalban ökölbe szorított kézzel átvészelt, átizzadt órákat is jelent(het), és emiatt a kialvatlanság minden negatív tünetét megkapjuk habnak a fagyi tetejére.
Egy szó, mint száz, muszáj tennünk valamit az emlékbetörések ellen vagy kezelésére, mert az életünket igazi pokollá tehetik.
Ha terapeutával dolgozunk – ami nagyon javasolt – akkor már a terapeuta megválasztása önmagában nagyon fontos feladat. Nem biztos, hogy a neten meg tudjuk találni a megfelelő szakembert, be kell vetnünk minden ismeretségünket és kapcsolati tőkénket, hogy körbekérdezzünk a traumában jártas megfelelő terapeuta megtalálásához. Sajnos az a tapasztalatom, hogy jelenleg elég kevés terapeuta specializálódik a traumatizáltság kezelésére Magyarországon (máshol nincs tapasztalatom), ezért szánjuk erre rá az időt, hogy tényleg olyan szakemberhez kerülhessünk, aki tudja, mivel van dolga és még véletlenül sem fog kiejteni a száján olyasmit, ami áldozathibáztatásnak minősül és ezzel állapotunkon még ront is. A terapeutánknak a traumafeldolgozásunk és az emlékbetörésekkel való dolgozás során újra és újra meg kell erősíteni – időnként pedig újra felépítenie – a bizalom légkörét. Nem szabad elvesztenie a türelmét vagy mérgesnek lennie ránk, amiért nem bízunk benne eléggé. Ez a traumatizáció sajátossága és ha ezt nem tudja a terapeuta, akkor keressünk másikat.
Ezen kívül, számomra nagyon fontos a terapeuta személyisége is, hogy olyan-e, aki szimpatikus lenne az életben – nem terapeutaként – is, mert szerintem a terápiában nem az autoritás és annak elfogadása a megfelelő terapeuta-kliens viszony kialakítója, hanem a terapeuta hitelessége, azaz az őáltala megélt lelki nehézségek feldolgozottsági szintje és önmaga empátiakészsége. Engem eleget bántottak már mások, és én magamat is, tehát nem fogok fizetni senkinek azért, hogy ezt újra megtegye, tehát Csernus-félékhez sosem mennék.
A terápiában nagyon fontos, hogy a lelki kínjainkról való nehéz beszámoló közben megélhessük azt a szeretetet és elfogadást, amit nem éltünk meg akkor, amikor a lelki kín keletkezett. Továbbá a traumák és a tudattalan szoros kapcsolata okán, én személy szerint, úgy tapasztaltam és gondolom, hogy sima ’talk therapy’-val, azaz kizárólag beszélgetéssel nem tárható fel a trauma, gyógyító módon. Saját tapasztalatom az, hogy a traumákról beszélnem újra-traumatizálódást okozott nálam. Sokféle módszer van a terapeuták kezében, ezt bízzuk rájuk, hogy esetünkben mi vezethet trauma feloldásra. Persze a kíváncsiak előre olvashatnak a témában, hogy tudják, milyen módszerek léteznek. Csak a módszerre specializálódott terapeutával szerződjünk arra a bizonyos terápiás eszközre, mert itt már olyan mélységeit túrjuk a tudatnak és a tudattalannak, ami nem szakavatott kezekben veszélyessé válhat. Kérem ezt komolyan venni.
A cikk első részében is gyakran emlegetett Pete Walker nagyon fontosnak tartja, hogy a terapeutával kiemelt feladatként foglalkozzunk a belső kritikus (szuperego) kezelésével. A belső kritikus a traumatizált (gyerekek) esetében hatalmas óriássá növekszik és nemcsak súlyosbítja az érzelem- / emlékbetöréseket, hanem idővel azzá a pszichés közeggé válik, ami elindítja magát az emlékbetörést.  A belső kritikus, a folyamatos bántalmazás és/vagy elhanyagolás hatására túlfejleszti bennünk a perfekcionizmust és a hipervigilianciát (vagyis a veszélytől való túlzott félelmet, éberséget). A gondolatmegállítás eszköze hasznossá válik itt számunkra, mert amikor a vélt bekövetkező veszély hatására belső kritikusunk katasztrofizálni kezd, a folyamatot tudatos gondolat megállítással tudjuk fékezni vagy lassítani. Ebben is tudunk gyakorlatot szerezni és idővel már az első néhány másodpercben lelőhetjük a szuperegot (belső kritikust) mielőtt megint hajléktalanként végeznénk gondolatainkban. A terapeutánkkal beszéljünk erről a módszerről, hogyan és mikor kivitelezzük, mi a lényege stb.
A terápia mellett mi is tehetünk magunkért. Lehet, hogy épp a terapeutánk fog ’házi feladatot’ adni nekünk, de lehet, hogy az alább felsoroltakat használjuk – ez esetben egyeztessük ezt a terapeutánkkal, hogy ő is tudjon róla.
Álljon itt tehát Pete Walker 13 pontja, amik eszközök a kezünkben az emlékbetörések fékezésére:
  1. Mondd magadnak: épp emlékbetörésem van. Az emlékbetöréskor tapasztalt érzelmek múltbeli élmények, amik ma már nem bánthatnak.
  2. Emlékeztesd magad: Félek, de nem vagyok veszélyben! Itt, most a jelenben biztonságban vagyok.
  3. Ismerd el, hogy jogod és szükséged van határokra! Emlékeztesd magad, hogy nem kell megengednek senkinek, hogy bánthasson, szabad vagy, hogy számodra veszélyes helyzetekből elmenj és tiltakozz a nem megfelelő bánásmód ellen.
  4. Beszélj megnyugtatóan a Belső Gyermekhez. Belső Gyermekednek tudnia kell, hogy feltétel nélkül szereted őt és hozzád fordulhat védelemért és vigasztalásért, ha fél és elveszettnek érzi magát.
  5. Bontsd le az örökkévalóságban gondolkodást. Gyermekkorodban a félelem és elhanyagolás vég nélkülinek és állandónak érződött – egy biztonságos jövő elképzelhetetlen volt. Emlékezz rá: az emlékbetörés véget fog érni, mint ahogy már sokszor korábban is.
  6. Emlékeztesd magad, hogy most már felnőtt testben élsz, melynek eszközei, erőforrásai és szövetségesei vannak, nem vagy már kicsi és gyenge, mint gyermekkorodban.
  7. Lazulj vissza a testedbe:
a.       Gyengéden kérd meg a tested, hogy lazítson.
b.      Lélegezz lassan és mélyen.
c.       Lassítsd le mozdulataidat.
d.  Keress egy biztonságos helyet, ahol megnyugtatgatod magad: burkolózz be egy takaróba, ölelgess plüssállatokat, ülj be egy kád fürdővízbe, aludj egy kicsit.
e.      Érzékeld és éld át a félelmet a testedben, anélkül, hogy reagálnál rá.

     8. Állj ellen a belső kritikus katasztrofizálásának:
a.                 Állítsd le a gondolataidat, állj ellen és mondj nemet a szégyennek, önutálatnak
b.             Helyettesítsd be a negatív gondolatokat egy előre megírt és memorizált listából vett pozitív tulajdonságaidra és elért eredményeidre való gondolással.
9. Engedd meg magadnak a búsulást, gyászolást: ezzel érvényesíted a gyermek múltbéli tapasztalatait, átéled a fájdalmait majd elengedheted őket.
10. Részesítsd előnyben a biztonságos emberi kapcsolatokat és keress támogatást: amikor szükséged van rá, légy egyedül, de ne hagyd, hogy a szégyen elszigeteljen másoktól. Beszélgess barátaiddal az emlékbetörésekről, hogy mik azok, hogy tudjanak neked segíteni túljutni rajtuk.
11. Tanuld meg felismerni a különböző típusú triggereket (kiváltó okokat), amik emlékbetöréseket okoznak nálad: kerüld el a nem biztonságos embereket, helyeket, szituációkat és mentális folyamatokat, amik előidézhetik az emlékbetöréseket. Amikor pedig elkerülhetetlenek ezek a helyzetek, akkor ezen lépések begyakorlásával készülj fel a kezelésükre.
12. Találd ki, kutasd fel, hogy hová „tekintesz vissza” (emlékbetörés= emotional flashback= (szó szerint) érzelmi visszatekintés). Az emlékbetörések lehetőségek, hogy feltárjuk, érvényesítsük és meggyógyítsuk a sebeinket, melyek múltbeli bántalmazás és elhanyagolás során keletkeztek.
13. Légy türelmes a felépülési folyamat során. Fokozatos a folyamat és időbe kerül míg a jelen állapotban lecsökken az adrenalin szintünk az emlékbetörés után és még több időbe, hogy a jövőben csökkentsük az emlékbetörések intenzitását, időtartamát és gyakoriságát. Az igazi felépülés fokozatos folyamat, gyakran 2 lépés előre, 1 lépés hátra. Ne szidd és utáld magad, amikor emlékbetörésed van.