Ha a megoldási lehetőségeket keressük a gyógyulásra, ejtsünk szót a homeopátiáról is, amelyet nagy potenciálban pszichés zavarokra is alkalmaznak, még ha Magyarországon kevésbé ismert is ez a vonal (bár nemrég megjelent Bailey: Homeopátiás pszichológia című remekműve). Én egy német homeopátiás orvos, Dr. Ralf Werner könyvein keresztül ismertem meg ezt a szemléletet, és amikor egész éjszaka álmomban azt a kérdést forgattam, mit lehetne kezdeni ezzel a rengeteg felgyülemlett haraggal, ami bennem van, kezembe akadt Werner: Homeopathie – kräftig geschüttelt, Ein neuerWeg zum Kern der Persönlichkeit, 2010 könyve és a tartalomjegyzékben azonnal erre a címre szaladt a szemem: Hogyan adódik át generációról generációra a Staphisagria-rezonancia nárcisztikus visszaélés esetén. Áhh, mondom, ennél nagyobb véletlen egybeesés nem kell mára. Akkor ezt kipróbálom, és nektek is írok róla.

A Staphisagria ugyanis a visszafojtott düh szere.

Azokra a gyerekekre jellemző ez a rezgés, akik hosszú éveken keresztül az indulataik elnyomására voltak nevelve, akik nem lehettek önmaguk. Ez testi szinten magas vérnyomásban, fülcsengésben, visszatérő fertőzésekben, asztmában, emésztési problémákban nyilvánulhat meg. A valódi érzelmek elnyomásán alapuló hamis én működtetése, majd a visszafojtott feszültségnek dühkitörésekben való megjelenése jellemző erre az állapotra
Werner hangsúlyozza, hogy ez a Staphisagria állapot átterjed a környezetre, és ami még fontosabb, generációról generációra, különösen, mivel ezt a működésmódot a nyomásgyakorlás jellemzi, ami igencsak jellemző a nárcisztikus „legyél olyan, amilyennek én akarlak” elvárásra. Mivel felnőtt páciense jelenbeli tüneteit egy szigorú, nem jóindulatú, kontrolláló szülői háttér alapozta meg még a gyerekkorban, Werner azt tapasztalta, hogy nem hatott a homeopátiás kezelés tartósan, csak az olyan átmeneti testi panaszokra, mint az alvászavar, gyomorgörcs, fertőzések.
Az ilyen család felsőbbrendűségét mások leértékelésével hangsúlyozza, a spontaineitásra és természetességre nincs lehetőség és ez az attitüd beépül a személyiségbe. A gyerek jó teljesítmény esetén sem kapja meg az elismerést, sőt, a szülők mindig azt éreztetik, hogy ők ezt jobban tudnák. Werner esettanulmányából kiderül, hogy egy ilyen környezetben felnőtt férfi hasonló neveltetésű nőt választ felesének, ahol egy ideig szimibiotikusan meg tudják adni egymásnak a vágyott egosimogatásokat, míg a hétköznapi stressz és a sértődésre való hajlamuk ki nem kezdi a kapcsolatukat. És a problémák átívelnek a következő generációra, a gyereküket megfojtják a majomszeretetnek álcázott kontrolljukkal, ahol a törődés az iskolai előmenetel és a testi funkciók szabályozásában merül ki. Werner szerint nárcisztikus visszaélésnek minősül, ahogy az anya kisajátítja a lánya életét annak érdekében, hogy pótolja maga számára eredendő hiányait.

Nem meglepő módon Werner ugyanarra a következtetésre jut, mint minden más nárcisztikus szakirodalom: annak a belátása nélkül, hogy valamit rosszul csinálnak, nem lehet segíteni az esettanulmányában szereplő 3 generációs családnak és értelmetlen a golyócskák szopogatása, mivel a személyiségműködésük újra és újratermeli azt a rezgésmintázatot, amire a szerek hatnak. Nárcizmusuk fenntartja a Staphisagria-rezonanciát.

Azt azonban megosztom veletek, hogy én pár éve próbálkoztam a Staphisagriával, 10 M és 50M potenciálokban (huhh, igen!), és most csodálkozok rá, hogy igenis segített. Mintha ezek a Werner által ajánlott szerek – és minden más kísérletem arra, hogy tudatosodjon bennem, mi a baj -, kiemeltek volna arról a szintről, hogy nem látom a fától az erdőt. Most újra futnom kell a haragommal egy kört, mert a fejlődésemnek ezen a szintjén megint elakadtam tőle. De ez pontosan így működik, ti se várjatok magatoktól azonnali és egész életetekre kiterjedő megváltásélményt. Úgyhogy most megint a szerhez fogok nyúlni. 🙂 (Csak hogy ne máshoz kelljen. De ez egy másik poszt lenne.)