Az érzelemszabályozás egyik alappillére, hogy jól tudjuk megélni a jelent. Ez nem csak a traumatikus múlt ellen nyújt védelmet (újra és újra csillapítva a betörő emlékek okozta túlélési stresszreakciókat), de mélységesen mély kútból hoz fel a megújuláshoz szükséges erőt is.

A jungiánus értelemben vett archetípusok minden ember számára elérhető erőforrást jelenthetnek “még a bajok előtti időkből”, hiszen ezek a szimbolikus konstruktumok az emberiség kollektív élményeiből származó össztudást hordozzák.

Ahogy Clarisssa Pinkola Estés leírja a női lélek számára oly fontos “Ősi Természeti Asszony” archetípusához való kapcsolódás lehetőségét, az nem csak nők számára mutathat utat egy olyan fajta erő gyűjtéséhez, amely tovább tart és többre képes, mint az élvhajhász örömszerzés pillanatnyi kielégülése.

Vannak asszonyok, akik az “ősi természetesség ízének” felpezsdülését a terhesség alatt érzik meg először, majd amikor gyermekeiket dajkálják, amikor átélik a gyermekneveléssel járó változás csodáját, amikor úgy lépnek a szeretet világába, mint valami csodás kertbe.

A látás útján is érzékelhetjük őt; amikor valami gyönyörű tárul a szemünk elé. Én akkor éreztem őt, amikor, az erőlakók nyelvén szólva, Jézus-Isten” naplementét láttam. Éreztem, hogy ő mozdul bennem, amikor alkonyatkor a tóról lámpásokkal hazaérkező halászokat figyeltem, és akkor is, amikor újszülött gyermekem édeskukorica módjára sorakozó lábujjait néztem. Ott látjuk őt, ahová csak nézünk, vagyis mindenhol.

A hangon át is elérhet hozzánk; a bensőnket megremegtető, szívünket megdobogtató zenén át; őt érezzük, amikor dob vagy síp hangzik, amikor kiáltást vagy sírást hallunk. Őt hozza felénk az írott vagy kimondott szó; egy szó, egy mondat, egy vers vagy egy történet olyan zengő, olyan tiszta tud lenni, hogy emlékezetünkbe idézi, még ha csupán egy pillanatra is, hogy milyen anyagból gyúrtak minket és hol az igazi otthonunk.

Az “ősi természetesség” eme múló “ízei” az ihletettség titokzatosságában érnek el bennünket – ó, itt van; jaj, elment. Akkor vágyódunk utána, amikor olyasvalakivel találkozunk, aki megerősíti ezt az ősi kapcsolatot. Akkor érezzük a vágyódást, amikor rájövünk, hogy kevés időt szenteltünk a konyha titokzatos tüzének vagy az álmoknak, túl kevés időt fordítottunk saját alkotó életünkre, életünk munkájára vagy az igaz szerelmeinkre.

Mégis, ezeket az ízeket érezzük abban a szépségben és abban a veszteségben is, amely olyan kifosztottá, olyan zaklatottá, olyan vágyakozóvá tesz bennünket, hogy végül úgy érezzük, e zabolátlan ősi természetet kell követnünk. Akkor nekiindulunk az erdőnek, a sivatagnak, a hómezőnek, futunk, futunk, miközben szemünkkel a földet kutatjuk, hallásunkat kiélesítjük, keresünk fent és keresünk lent, egy nyomot, egy elejtett tárgyat, egy jelet kutatunk, amiből megtudhatjuk, hogy ő él, hogy lehetőségünk még nem veszett el.

Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok, Édesvíz Kiadó, Budapest, 1995, 14-45. o.