Gyakran dobálózunk a pszichopata szóval, amikor különösen kegyetlen, gonosz nárcisztikus jön szembe. A jelenlegi diagnosztikus rendszerek különálló személyiségzavarként tartják számon a nárcizmust és a pszichopátiát (nárcisztikus és antiszociális személyiségzavarként), a nárcisztikus és a pszichopata szavaknak mégis van köze egymáshoz. A kapcsolat akképpen létezik, hogy az antiszociális – azaz másokra ártalmas – viselkedés egy patológiás személyiségszerveződés talaján alakul ki, ahol az énképet és a másokhoz való viszonyt a nárcisztikus jelleg dominálja.

Nem könnyű elkülöníteni a nárcisztikust és a pszichopatát, hiszen a súlyos személyiségzavarok egyik legnagyobb pszichodinamikai szakértője, Otto Kernberg is úgy fogalmaz, hogy „a tulajdonságok tekintetében átfedések mutatkoznak az antiszociális személyiség és a nárcisztikus személyiségzavar antiszociális viselkedéssel diagnózis között”. (Kernberg, 2019, 201. o.)

Annak megfelelően, hogy mi a nárcisztikus és az antiszociális elemek aránya, Kernberg (2019) az alábbi nem hivatalos diagnosztikai kategóriákat, de a megértés szempontjából jól hasznosítható csoportokat különbözteti meg egymástól az antiszociális viselkedés spektrumán:

1.       pszeudopszichopátiás szkizofrénia (pszichotikus állapotban agresszív személyek, és mivel velük szerencsére ritkán találkozni a hétköznapokban, róluk nem ejtek szót a továbbiakban)

2.       antiszociális személyiségzavar

3.       malignus nárcizmus szindróma

4.      nárcisztikus személyiségzavar antiszociális vonásokkal

E csoportok közös vonása, hogy olyannyira énközpontú a személy, hogy az egovezérelt működés kizárja a mások szempontjainak a figyelembevételét, legyen érdekről, értékről, szükségletről szó. Minél szélsőségesebb értéket képvisel valaki a nárcizmus-pszichopátia skálán, annál inkább hagyja figyelmen kívül mások jogait. A pszichopatákról egyenesen azt gondoljuk, hogy náluk teljes mértékben hiányzik a másokra való önzetlen odafigyelés szándéka és képessége, innen is ered a pszichopaták klasszikus három ismérve közül az egyik, miszerint „nem szeret”. (Mert ugye – többek között – a szeretet az, ami a másik iránti méltányos, gondoskodó, empatikus, felelősségteljes viselkedésre motivál minket). A szeretni nem tudást sokszor érezzük a „simán csak” nárcisztikusnál is, de ezzel egyidőben azt is, hogy ő viszont szeretnék, ha szeretnék – de mivel ezt az érzést nem ismerik -, vagy legalábbis elismernék és csodálnák – őket. Egy klasszikus „hideg” pszichopatát azonban a másokhoz való emberi, érzelmeken alapuló kapcsolódás egyáltalán nem érdekli, ezért gondoljuk – második ismérvként -, hogy „nem szorong”. Ez alatt érthetjük azt, hogy nem kínozza a megfelelési kényszer feszültsége, azaz a társas beilleszkedéshez szükséges, a valahová tartozás feltételeként szabott szabályok be nem tartása okozta lelkiismeretfurdalás a pszichopaták esetében nem jelenik meg viselkedésszabályozó belső hajtóerőként.

A biztonságunk érdekében azonban érdemes tudni róla, hogy létezik az antiszociális személyiségnek egy nagyon is szorongó típusa (Kernberg, 2019), aki – paranoiditása által tüzelve – a szorongásával arányosan lesz egyre agresszívebb. Mivel ezek az emberek nem ismerik a jóindulatot, másokról sem feltételezik azt, és életüket egy ellenségekkel körülvett világban örökös harcban töltik – még ha ez a harc nem is nyílt. Cleckley (1941) nyomán Kernberg (2019) passzív-parazitaként jellemzi ezt a szorongó-paranoid altípust, akik passzív agresszív játszmákkal és manipulációval biztosítják, hogy megszerezzék, amire szükségük van. Ennek során pont az a veszélyes bennük, mint a közismertebb típusnál, az a színjáték, amelyre „pszichopata bájként” szoktak utalni: bűbájosságukkal és mézesmázosságukkal elaltatják környezetük éberségét, és nem nyilvánvaló, hogy mennyire önzőek és rosszindulatúak a szándékaik. „A családtagokkal, barátokkal, egyéb ismerősökkel való kapcsolatuk egyértelműen a másik kihasználására épül, és nem invesztálnak olyan valódi kapcsolatokba, melyek nem járnak különféle előnyökkel. (…) Sokszor ez a kihasználó viselkedés a felszínen érdeklődőnek vagy törődőnek tűnhet, de hosszabb explorációval kiderül ennek hamis jellege.” (Kernberg, 2019, 199-200. o.)

Az antiszociális vonásokkal tarkított malignus nárcisztikus szindrómát az különbözteti meg a pszichopátiától, hogy „képesek legalább valamelyest nem kihasználó kapcsolódásra – például fenntartanak nem kihasználásra épülő szexuális kapcsolatot -, képesek valamennyire egy általuk ideálisnak tartott életmódot idealizálni és bűntudatot átélni olyankor, amikor tudomást szereznek arról, hogy fájdalmat okoztak egy jelentős másiknak. Röviden: képesek fenntartani egy szigetet a potenciálisan ideálisnak, jónak tűnő, vágyott kapcsolatnak.” (Kernberg, 2019, 201. o.)

Az antiszociális vonásokkal rendelkező nárcisztikus személyiségzavar esetén szintén elmondható, hogy az antiszociális viselkedésnek speciális funkciója van a nárcisztikus grandiozitás fenntartásában, de ez jellegzetesen kis területre korlátozódik, s nem érint minden társas réteget. (Kernberg, 2019)

Ha tehát csak egy kicsi jó is van a személyben, bármennyire is mérgező vagy romboló hatású a viselkedése az idő nagy részében, nem tekinthetjük vegytiszta pszichopatának. Ami végül is jó hír. Hogy mire jó, és mire elég, az más kérdés. Ez már annak függvénye, ki milyen kapcsolatba kerül ezekkel az emberekkel és mi dolga van velük.