Hogyan válaszolnánk például arra a kérdésre: „Ki vagyok én?” Nem is olyan könnyű, ugye? Attól függ,
milyen szempontból közelítünk — szerepeink, érzéseink, kapcsolataink, múltunk vagy hitünk felől.
Ha háromszor, különböző időpontokban tennénk fel magunknak ugyanezt a kérdést, valószínűleg
háromféle választ adnánk. Mert minden pillanat más, és a körülmények különféle reakciókat hívnak
elő belőlünk.

Mégis, amennyire változékony a világ, annyira ismétlődnek is benne a minták. Az agyunk a
hatékonyság kedvéért sémákba rendezi a tapasztalatokat, és így teremt bennünk következetességet,
stabil énképet, biztonságérzetet. Ez azonban sokszor csak látszatbiztonság. Ha egyszer rossz irányban
alakultak ki ezek a minták, nehéz visszafordulni, és a berögzült reakciók akkor is velünk maradnak,
amikor már akadályoznak.

Az önismeret tehát nem pusztán a személyiségünk „leírása”, hanem a tévedéseink felismerése is.
Segít megérteni, mikor a múltból reagálunk, és mikor vagyunk valóban jelen. Ehhez azonban szükség
van egyfajta alázatos kíváncsiságra: be kell ismernünk, hogy sok mindent nem tudunk, sőt nem is
tudhatunk magunkról.

A tévedhetetlenség illúziójának feladása nem könnyű. Bizonytalansággal, szorongással vagy akár
dühvel járhat — mégis ez vezet a szabadsághoz. A merev magabiztosság ugyanis nem békét ad,
hanem engesztelhetetlenséget, keserűséget és lelki fájdalmat. A szenvedésnek ez a formája mégis
lehet fejlődésre hívás: ahogy Laci atya október 12-i prédikációjában fogalmazott, „legyünk hálásak a
rossz dolgokért is”. Nemcsak azért, mert nem tudhatjuk, milyen jóvá válhatnak, hanem mert
kimozdítanak a komfortzónánkból, és új kérdések feltevésére ösztönöznek.
Ha szeretnéd elindítani magadban ezt a belső párbeszédet, próbáld feltenni magadnak időről időre
az alábbi kérdéseket – akár imádságban, csendben:

1. Mi zajlik most bennem vagy körülöttem?
2. Miért cselekszem úgy, ahogy?
3. Miért nem teszem meg, amit elterveztem?
4. Mit kerülök, vagy mitől félek, hogy meglássam magamban?
5. Hol érzem magam korlátoltnak? Miben blokkolom magam?
6. Mely meggyőződéseim szolgálnak engem, és melyek akadályoznak?
7. Milyen visszajelzés vált ki belőlem azonnali védekezést vagy elutasítást?
8. Mikor ismertem be utoljára, hogy tévedhetek?
9. Milyen mintákat hordozok szüleimtől vagy előző generációktól, amelyek már nem
szolgálnak?
10. Hol akarok mások elvárásainak megfelelni a saját igényeim helyett?
11. Mit félek megmutatni magamból – másoknak vagy önmagamnak?
12. Milyen szerepem van abban, hogy bizonyos dolgok nincsenek rendben a kapcsolataimban?
13. Mi lenne, ha elkezdeném vállalni azokat a részeimet, amelyeket eddig elrejtettem?
14. Mit jelent számomra a biztonság, és mikor érzem magam valóban biztonságban?
15. Hogyan kezelem a testemben jelzett érzelmeket – meghallom őket, vagy elnyomom?
16. Mely értékek igazán az enyémek, és melyeket vettem át másoktól?
17. Mi az, amit őszintén szeretnék, ha másként lenne az életemben?
18. Mikor voltam utoljára igazán nyitott más nézőpontra, különösen, ha az kihívást jelentett
számomra?

Hívő ember számára felszabadító felismerés, hogy nem kell mindenre tudnia a választ, mert csak
Isten ismeri teljesen a szívet. Személyes tapasztalat, de talán nem egyedül élem át Szentségimádás
közben, hogy átalakul a valóságérzékelésem, és a kérdéseimre olyan válaszok érkeznek, amelyekre
magamtól soha nem gondoltam volna. Arról se feledkezzünk meg, hogy az emberi életben és a belső
fejlődésünk során sem minden a mi kezünkben van. Cselekedhetünk bármilyen jó szándékkal, a
körülmények, mások döntései, a félelem vagy az előítéletek váratlan következményekkel járhatnak.
Az önismeret tehát nem csak belső vizsgálat, hanem a külső környezet és a mások cselekedeteinek
felismerése is.

Ez a kontrollhiány és korlátok iránti természetes alázat, a teljes nyitottság az Igazságra – szemben az
agyunk által konstruált, túlélést szolgáló, mégis virtuális valósággal – az önismeretnek egy olyan foka,
amely felszabadító kegyelmi ajándékká válhat, ha elég bátorsággal fordulunk tévedéseink és
tévhiedelmeink felé. Az önismeret így nem önmagunk körüljárása, hanem Istenhez vezető út:
ahogyan közelebb kerülünk valódi önmagunkhoz, úgy kerülünk közelebb Őhozzá is. Mert a kérdés
végül fontosabb, mint a válasz — és minden őszinte kérdés már maga is ima.

Szent László – Hírlevél
XXX. évfolyam 5. szám – 2025. november 9.