Szent László-Hírlevél XXXI. évfolyam 2. szám
https://szentlaszlodomonkos.webnode.hu/l/szent-laszlo-hirlevel-xxxi-evfolyam-2-szam/

Még a Szent László Domonkos Rend tagjaival beszélgetve is arra jutottunk, hogy nincs – pedig a
szerzetesi életnél nehéz békésebbet elképzelni.
A konfliktusokat általában negatív asszociációk kísérik, ezért nem szívesen tudatosítjuk őket. Pedig
érdemes foglalkoznunk velük, hiszen nagyban befolyásolja a helyzet megélését, hogy idejében
felismerem-e a konfliktust, vagy inkább elfojtom, megtagadom, és átsiklom a jelek fölött.
A konfliktus szó latin eredete („confligere”) az érdekek, szükségletek és vágyak összeütközésére utal
– és ennek sok formája létezik. Megjelenhet két ember között (ki vigye le a szemetet?), de belül is,
két impulzusunk vagy szerepünk között (csokit is szeretnék enni, és a böjtöt is tartani; vagy egyszerre
két helyen lenni – szülőként és munkavállalóként).

A konfliktus nem mindig arról szól, mit teszünk vagy nem teszünk. Megjelenhet szervezeti szinten is,
ha például a felelősségi és hatáskörök nincsenek összhangban. Konfliktust okozhat az igazságtalan
elosztás (például bérfeszültség), de ugyanígy bármilyen személyes sérelem vagy ellenszenv is.
Minél általánosabb és elhúzódóbb a feszültség – azaz nem egy jól körülhatárolható téma okozza a
különbözőséget, hanem rendszeres rosszallásnak vagy kötözködésnek vagyunk kitéve –, annál
nehezebb megoldást találni. Ilyenkor a konfliktus már nem az adott helyzetről szól, hanem egy
korábbi, vagy akár másvalakire vonatkozó élmény vetül a jelenre. Ez a helyzet a „semmi se jó”
attitűdről ismerhető fel: amikor hiába ajánlunk fel alternatívákat a helyzet megoldására, azokat a
másik fél nem fogadja el. Ezt felismerni nagyon fontos, hiszen ilyenkor nem a mi konfliktuskezelési
hiányosságaink miatt hiúsul meg a helyzet megoldása. Érzelmileg plusz teher az is, hogy nemcsak a
konfliktus feszültségét hordozzuk, hanem annak a terhét is, hogy tehetetlenek vagyunk – aminek az
a legfőbb oka, hogy a probléma gyökere nem ott van, ahol keressük. Ilyen lehet, amikor a konfliktus
maga csak fedősztori egy mögöttes szándék elleplezésére, és a hivatkozási alapként megjelölt
problémát a másik félnek valójában nem áll érdekében megoldani. Úgyhogy a konfliktuskezelés
legfontosabb kérdése mindig az, hogy mi a baj valójában.

Ha a helyzet azt kívánja, hogy egy gyakorlati problémára akkor is megoldást találjunk, ha a másik fél
nem együttműködő, olyankor érdemes félretenni a személyes és érzelmi szempontokat, és a
feladatra koncentrálni, következetesen a cél felé haladva. Félünk a másik haragjától? Lehet. Tud
nekünk valójában ártani? Ha nem – gyakrabban nem, mint igen –, akkor nem érdemes lemondanunk
arról, amit fontosnak tartunk, csak azért, mert a másik a megfélemlítés vagy a bűntudatkeltés
eszközével él. Természetesen van az a helyzet, amikor esélyünk sincs – akár a szervezeti
hierarchiából fakadó alá-fölérendeltség miatt, akár azért, mert elnyomó vagy bántalmazó helyzet áll
fenn. Ilyenkor nem konfliktuskezelésre van szükség – hanem valami egész másra.
Persze sok esetben a kapcsolat megőrzése fontosabb, mint az eredeti elképzelésünk, ezért
lemondunk róla a másik javára. Nagyon sok helyzet ilyen lehet. Különösen, ha mérlegeljük, mik a
hosszútávú következményei annak, ha ragaszkodunk az igazunkhoz. Az önfeláldozás azonban
tartósan nem kifizetődő: a rendszeresen háttérbe szorított félben előbb-utóbb felgyűlik a
méltánytalanság érzése – még akkor is, ha a lemondást saját döntésének éli meg.
A legtöbb helyzetben azonban van tér a kompromisszumra: amikor mindkét fél meghallgatja a
másikat, megérti a szándékait, és képes közös nevezőt találni. Marsha Linehan ehhez az alábbi
tanácsokat adja:
–

• Figyelj oda – Mutass érdeklődést, ne tűnj unottnak, ne multitaskolj.
• Tükrözd vissza a másikat – ismételd vissza, amit a másik mondott vagy tett, hogy
  megbizonyosodj róla, jól érted.
• Ne használj ítélkező nyelvezetet vagy hangnemet.
• „Olvass a sorok között” – Légy érzékeny arra, amit nem mondanak ki. Figyelj az
  arckifejezésre, testbeszédre, a helyzetre és a személy ismeretére.
• Jelezd a megértésed, de mindig ellenőrizd, jól érzékelted-e.
• Értsd meg a másikat – Gondold át, hogyan lehet értelme annak, amit a másik érez, gondol
  vagy tesz, a múltja, a jelen helyzete, lelkiállapota vagy testi állapota alapján.
• Ismerd el az érvényességet, azaz, hogy az érzések, gondolatok vagy tettek jogosak lehetnek,
  mert illeszkednek a jelen helyzethez vagy logikusan következnek belőle.
• Egyenrangúság megmutatása – Ne helyezd magad sem fölé, sem alá a másiknak. Légy
  önmagad és ne becsüld le a másik alkalmasságát arra, hogy kibír egy kis nehézséget.
  
  Az érett konfliktuskezeléshez elengedhetetlen az asszertív kommunikáció: hogy egyes szám első
  személyben, pontosan fogalmazzuk meg jogos igényeinket, és közben képesek legyünk felelősséget
  vállalni azért, amit el akarunk érni. Ezt könnyű mondani, hiszen erős érzelmeink – félelem, harag,
  szégyen, bűntudat – könnyen elsodorhatnak minket, és ilyenkor sokkal nehezebb egyensúlyozni a
  saját és a másik szükségletei között. Az is előfordulhat, hogy éppen a környezet teszi lehetetlenné az
  önérvényesítést.
  Paul Watzlawick szerint konfliktushelyzetben hajlamosak vagyunk saját viselkedésünket a másikéra
  adott (kényszerű) reakcióként megélni. Ha a problémáért a másikat tesszük felelőssé, nem kell
  önmagunkat megkérdőjeleznünk, és ez egy olyan stabilitásérzést ad, amit gyakran akkor választunk,
  amikor nincs kapacitásunk mentális erőfeszítést mozgósítani a helyzet alapos megvizsgálására. Az
  önvizsgálatnak az a módja, amikor képes vagyok kibírni, hogy lehet, hogy nincs igazam, ugyan rövid
  távon elbizonytalanító, hosszú távon viszont új tapasztalatokat, kapcsolatokat és lehetőségeket
  hozhat. Az önértékelés stabilizálható egy jól megoldott helyzet sikerélményével is – amelyben nem a
  másik elnyomásával, és nem a saját szükségleteink feladásával jutunk előre.
  Idegrendszerünk saját „szemüvegén” keresztül érzékeli a világot. Ha meg vagyunk győződve arról,
  hogy mindig nekünk van igazunk, az adhat egyfajta stabilitásérzést – de megfoszt minket a
  kapcsolattól, a rugalmasságtól és a változás, fejlődés lehetőségétől. Így nemcsak a másiknak, hanem
  végső soron nekünk is árt, ha hajlíthatatlanok maradunk.

Szerző: Végvári Edit