Sokan kérdezitek tőlem, hogy gyerek lehet-e nárcisztikus.
Ha bementek egy ovis-csoportba, nem tesztek fel többi ilyen kérdést. J
No de félretéve a tréfát, a 3 éveseknél normálisnak számító egocentrizmus (azt hiszi, minden róla szól és vele kapcsolatos), egészséges értelemben vett önzés (ez a kislapát nekem kell, tehát elveszem), figyelemhajhászás (dicsérjenek meg, ha szépet rajzoltam) 5-6 éves kor után már nem oké.
Nagycsoportra már gáz, ha egy gyerek kizárólagosan diktálja a többieknek, hogy mit játsszanak és kivel, ha alárendelődésre és behódolásra kényszeríti a többieket, vagy fizikai kényszerítéssel (jól megszorítva és megcsavarva a másik karját pl. elhúzza a másikat), érzelmi zsarolással („nem leszel a barátom, ha…”), és problémásnak tekinthető a kölcsönösség hiánya is (neki minden jár, de ő nem ad semmit cserébe).
Iskoláskorra az órát zavaró fegyelmezetlenségtől az együttműködés finom szabotálásáig terjed a skála, de az önző, arrogáns, a többieket uralni akaró gyerekek itt is jól elkülönülnek az átlag, vagy akár átmeneti problémákkal küzdő (de nem személyiségdinamikájában érintett) gyerekektől. Mint a felnőtteknél, itt is az a kérdés, hogy képes szeretni vagy csak népszerűségre és csodálatra törekszik? Egészséges önérvényesítésből lép fel néha agresszíven, vagy öncélúan bántó, akár a kegyetlenségig? Erőt merít mások kigúnyolásából, kinevetéséből, megalázásából vagy jóindulattal viszonyul társai botlásaihoz, gyengeségeihez? Ha csalhatatlan érzékkel megtalálja mások gyenge pontjait és kihasználja azokat, ugyanúgy számítónak és manipulatívnak kell tartanunk, mint felnőtt megfelelőiket.
Mit kezdhetünk velük?
Ugyanazt, mint a felnőtt nárcisztikusokkal:
1.       No contact: nem kapcsolatban lenni velük, ha egy mód van rá.
2.       Ha egy osztályközösség részei, ahonnan nem kitehetőek: szabályok, keretek, határok. Megálljt parancsolni a bántó viselkedésnek, pontosan megmondani, mihez kell tartaniuk magukat a csoporthoz tartozás jogáért és egyértelműen állást kell foglalni minden nemkívánatos viselkedéssel szemben. Egyszerű tőmondatokban: „ezt nem.” „Az a szabály, hogy.” „Ezt így és így csináljuk.” Mivel ezek a szabályok a többi gyerekre is vonatkoznak, nem lesz megalázó, hiszen semmi olyat nem várunk el tőlük, amit mástól nem.
3.       Nincs empátiájuk, ezért maguktól sohasem fogják kitalálni, milyen elvárásoknak kell megfelelniük. Meg kell mondani nekik, egyszerűen, gyakorlatiasan, kivitelezhetően. Nagyon kézivezérléssel kell őket tanítani alkalmazkodni. Nem szabad arra várni, hogy megérezzék, hogy meddig mehetnek el, mert ez soha nem fog megtörténni magától.
4.       Legyen zéró tolerancia a bántalmazással szemben. A társaik részesüljenek abban a lélektani védelemben, hogy sérelmeiket elismerik és felismerik. Legyen kimondva, hogy ami történik, az nem helyes.
5.       Könnyű megsajnálni a nárcisztikus gyerekeket: a jó pedagógus szeretné „megmenteni” őket. Minden nárcisztikus áldozat itt megy lépre: „szegény, majd mi segítünk neki.” „Szegény, csak sérült.” Gyerekek esetében szinte adja is magát a remény: „hát még gyerek, még megtanulhatja.” Sajnos a szülői szeretet-, és figyelemhiánnyal szemben a tanár tehetetlen. Az a minta, amit otthonról hoz a gyerek, lényegesen több és töményebb, régebb óta vésődik és fontosabb személyek nyújtják, minthogy valódi változást és gyógyulást érhetne el bármely kívülálló. Óva intenék mindenkit attól a legyintéstől, hogy „óh, hát csak egy gyerek”. Sajnos ők is tudnak gonoszak lenni, és ha elbagatellizáljuk a helyzet súlyosságát, akkor a többiek fognak sérülni. Ha nem merünk egyetlen gyereknek határt szabni, a többi szenvedi kárát, így akármennyire is jót akarunk, valójában ártunk.
6.       Épp ezért figyeljünk a projektmunkára is: együttműködni csak az empátiára képes gyerekek tudnak. Számukra fejlesztő és elégedettséget okozó, örömteli élmény megtalálni a közös megoldásokat, és érzik azt, hogy együtt többek, mint önmagukban. A nárcisztikus dinamikájú gyerekek szemében az együttműködés fogalma nem létezik, mert számukra minden hatalmi harcnak minősül, ahol alá-fölérendeltségi viszonyokat akarnak beállítani (természetesen a saját hatalmi fölényüket és győzelmi pozíciójukat megélve). Ezekben a helyzetekben a külső segítség nélkül maradt társak – tehát ha a pedagógus nem veszi észre, hogy itt nem az érvek egészséges ütköztetése, hanem a többiek leuralása zajlik – komolyan és hosszútávúan sérülhetnek.

A fenti irányelvekkel nem nyúlhatunk mellé: ártani egészséges gyereknek sem árt, nárcisztikus gyerekkel bánva viszont valami kapaszkodót nyújthat abban a frusztrált tehetetlenségérzetben, ami még biztosabb jele a nárcizmusnak, mint a fent leírt viselkedések, amelyek bizonyos értelemben életkorilag normálisnak számító megnyilvánulások fokozatbeli variánsainak tekinthetők. Ha azonban a felnőtt azon kapja magát, hogy fél a mini terroristától, az szokatlan agressziót vagy indulatokat ébreszt benne, mert a gyerek bicskanyitogatóan pofátlan és gátlástalan, nem értékeli a felnőttet, nem hálás és nem tud kötődni, amikor valami rejtélyes módon, de igazságtalan helyzetek alakulnak ki, akkor ne dőljünk be a vonzerejének és sármjának, mert az csak egy színjáték és gyermekbőrbe bújt ragadozóval van dolgunk.