Ezt és az ehhez hasonló oldalakat felnőttek olvassák, közülük sokan bántalmazó kapcsolatok túlélői.
De mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem kereshetik poszttraumás tüneteikre, panaszaikra a gyógyírt és a magyarázatot az interneten?

Az ő sérüléseikre közvetett módon tüneteik vagy viselkedésük hívja fel a figyelmet, és a körülöttük élő felnőttek felelőssége, hogy választ és segítséget kapjanak problémáikra.

Dr. Renéé P. Marks, a serdülőkori disszociációról szóló debreceni előadásán (2018) az alábbi viselkedésbeli problémákat sorolta fel traumatizáltság esetén:
1. A szabályoknak való gyakori ellenszegülés
2. Másokkal szembeni agresszió
3. Intenzív dühkitörések
4. Extrém hangulatingadozások
5. Mások megtévesztése, hazudozás
6. Irányító, utasítgató viselkedés
7. Korlátokkal és külső kontrollal szembeni alacsony tűrőképesség
8. Mások hibáztatássa saját hibákért, problémákért
9. Újdonságok és változások nehéz kezelése
10. Kapcsolatokon belül a társat kihasználó és manipulatív viselkedés

Abban a káoszban, amit a nárcisztikusok generálnak maguk körül, könnyű elfelejtkezni arról, hogy a drámákban a gyerekek is sérülnek. A fenti viselkedéses jegyek megléte utalhat erre, és ezek kapcsolatba hozatala traumatizáltságukkal nem csak hatékonyabb megoldáskeresést tesz lehetővé (traumafeldolgozásban jártas szakember felkeresésével), de fel is menti a gyereket a “rossz” minősítés alól. Mert nekik is – a felnőtt áldozatokhoz hasonlóan – rengeteg empatikus megértésre és hitelesítésre van szükségük a gyógyuláshoz. Akármilyen nehéz is ez egy szintén PTSD-s tünetekkel küzdő szülőnek vagy egy kívülálló – a körülményeket nem ismerő -, sokszor túlterhelt pedagógusnak.
Ráadásul a nem ilyen látványos tüneteket produkáló gyerekeket is észre kell venni valakinek: a saját belső világukba menekülő, jógyerekségbe merevedett, belül rettegő, de ezt ki nem mutató gyerekek nem kevésbé vannak bajban.
Egy biztos: ha történt bántalmazás, a gyerek sérült. És segítségre van szüksége a gyógyuláshoz.