Süle Ferenc gondolatait idézném: “A közfelfogás a házassági konfliktust, krízist negatív jelenségnek ítéli, mely a rossznak és elrontottnak minősített házasság tünete, amiből a házaspárt, családot „ki kell gyógyítani” vagy néha valamelyik felet „ki kell menteni”. A jungi szemlélet ezeket a fejlődés természetes velejárójának, s így pozitív aspektussal is rendelkező jelenségekként értelmezi. E szemléletnek egyik döntő összetevője az a megfigyelés, hogy a konfliktus érdemben csak akkor oldódik meg, vagy halad előre a lényegi megoldás útján, ha valamelyik vagy mindkét résztvevő önismerete, személyisége fejlődik. Ennek során a projekciók visszavonódnak, a percepciós torzítások korrigálódnak, a megoldásokban kreatív élményt élnek át és eredményként a kapcsolat harmonikusabbban funkcionál tovább. Mivel pedig ez az egyetlen igazán kivezető út, ezért érthető, hogy az egyedi személyiségfejlődésnek miért legfőbb motorja a párkapcsolat.” (Süle: Vallás vagy pszichoterápia? Küzdelem a vertikális labirintusban, 1992, 120.o.)