Egyrészt azért, mert az a fátyol nem véletlenül van a szemünk előtt. Másrészt azért, mert a Rebirthing során átélteket nem mi irányítjuk, nem lehet “rendelésre dolgozni”. Harmadszor azért, mert a szeptikusok is átélhetnek olyan mentális képeket, érzéseket, amelyek akkor is működnek, ha nem értelmezzük őket reinkarnációs emlékeknek, csak a psziché szimbólumalkotó tevékenységének egy gyógyító folyamat során.
Előző életeink ismerete – és ezáltal egyfajta “életre-hívása” – megzavarhatja fejlődésünket Stylianos Atteshlis szerint (Markides, 2006). Hogyan?
“Tegyük fel például, hogy valaki jelen életében jó misszionárius. Fejlődésében eljutott arra a szintre, ahol már többé nem okoz neki gondot az alkohol, mint korábbi inkarnációiban. Az Egyetemes Emlékezetben azonban él ennek az embernek az alkoholista része. Ha jelen életében újraélednek ezek az emlékek, visszatérhet régi szokásához, és ismét alkoholistává válhat.” (Markides, 2006, 130.o.)
Miért van az akkor, hogy a gyógyuláshoz, fejlődésbeli elakadás megszüntetéséhez sok esetben mégis arra van szükség, hogy nem csak képszerűen, de érzésekkel, érzetekkel együtt újraéljük traumatikus múltunkat? Tapasztalatom szerint épp a legkellemetlenebb emlékek bukkannak fel újra – a kínzatásoké, szenvedéseké, gyilkosságoké. Sejtésem szerint ezek olyan sokként érik (érték) az organizmust (és természetesen ez alatt nem a jelenlegi itt és most fizikai testet értem), hogy az a későbbi életekben is zavart okoz. Ezeknek az energiablokádoknak a feloldódása az újraélés és elfogadás révén történhet meg. Képzeld csak el, hogy milyen gyógyító tapasztalat lehet már önmagában az, hogy átélsz egy középkori kínzást azzal a teljesen éber tudattal, hogy “túlélted” (ha nem is fizikai testeddel), hiszen itt fekszel egy XXI. századi kanapén!
Hogy kinek mire van szüksége – a jótékony felejtés homályára vagy a korábbi életek tudatosítására – azt nem a mi dolgunk eldönteni. És ahogy ezt már korábban írtam, a Rebirthing-légzés tökéletesen szabályozni tudja ezt.