Bár a diagnosztikai rendszerekben a szorongásos zavarok a poszttraumás stresszzavaroktól eltérő kategóriát képeznek, gyakran tapasztalható, hogy a traumatizált emberek szorongástól szenvednek.

A félelem és szorongás eredetileg adaptív érzések, a túlélést segítik a veszély érzékelésével és a harcra, menekülésre készítéssel vagy ezen lehetőségek hiányában a megdermedéssel vagy a helyzetből való pszichológiai kilépéssel (disszociációval).

A félelem valóságos vagy képzelt, de jelenlegi fenyegetettségre adott érzelmi válasz, míg a szorongás a jövőre vonatkozó veszélyre hívja fel a figyelmet. (DSM V) A nárcisztikus abúzus jellemzője a kiszámíthatatlanság, így a nyílt vagy rejtett bántalmazásnak kitett személy folyamatos készenlétben áll, azaz örökösen felhúzott állapotban kell tartania az érzékeit, hogy felkészülve érje a jövőbeni támadás. Ez érthető módon megágyaz egy olyan szorongásos hajlamnak, melynek variációi attól függnek, hogy az adott személy számára milyen viselkedés jelent veszélyt. A szorongásos zavarok különböző típusai abban különböznek egymástól, hogy mi váltja ki a szorongást. Az agorafóbiások a nyílt vagy zárt teret, azaz a kiszolgáltatottságot, csapdahelyzetet élik meg veszélyesnek azzal párosulva, hogy nincs, akire veszély esetén számíthatnának. Ez utóbbiban hasonlítanak a szeparációs szorongást átélőkre, akik egy biztonságot jelentő kötődési személy hiányától szenvednek. A szociális fóbia a mások előtti megszégyenülést érzi megsemmisítőnek. A pánikrohamokat átélők nagyon rövid idő alatt felerősödő intenzív félelmet élnek át, mely testi tünetekkel párosulva a rettegés ördögi körének csúcsán halálfélelmet vált ki. A generalizált szorongásos zavar folyamatos feszültséggel jár, ahol minden félelemkeltővé válhat. A nárcisztikus áldozatok élettörténeteit ismerve könnyen el tudunk képzelni olyan eseményeket, körülményeket, amelyek megmagyarázhatják ezeket az érzéseket, hisz számukra nem biztonságos és kiszámítható az őket körülvevő környezet.

Egy kora gyermekkora óta fizikai és érzelmi bántalmazásnak kitett férfi kliensem pánikrohamot kapott vezetés közben az autópályán. Amikor megkértem arra, hogy – munkaeszközként használt gyűjteményes – kövek segítségével demonstrálja, hogy mi történt, megértette, mi váltott ki belőle ekkora félelmet: egy kamion, amivel előzéses helyzetbe került. A versenyhelyzet egy övénél nagyobb járművel aktiválta analógiásan a nála nagyobb – megsemmisítően fenyegető – felnőttekre vonatkozó traumatikus emlékeit és az ehhez kapcsolódó extrém félelmét. Ahogy a kövekre ránézett, meg tudta fogalmazni az érzéseit és rálátott az események és az érzései közötti összefüggésekre, amelyeket elismerve érthetővé vált ez a számára önmagában is megrázó élménye. (Nagyon aláásta az önbizalmát és kompetenciaérzését, hogy elvesztette az uralmát önmaga és a vezetése fölött. Ha ez tartósan járt volna a biztonságérzete elvesztésével, olyan funkcióromlást tapasztalt volna, amely az érzelmi biztonságán kívül egzisztenciális veszteséget is jelentett volna számára.) A helyzetre való rálátás és megértés nem csak megkönnyebbülést hozott számára azáltal, hogy volt racionális magyarázat az autópályán történtekre, de segített neki abban, hogy egy következő alkalommal jelentkező hasonló helyzetben jelentkező szorongást sokkal hamarabb fülön csípjen és a megbeszélt érzelemszabályozási technikákkal féken tartson. Ezzel 2-3 alkalom alatt „visszacsillapította” a szorongását, önszabályozással megelőzte egy hosszú távon valószínűleg egyre erősödő fóbia kialakulását egy adott helyzetre vonatkozóan.

Egy ilyen beszélgetés nem old meg minden problémát, természetesen, hiszen számtalan más helyzet is előhívhat a lélektani törvényszerűségek által hasonlónak ítélt ingerek mentén szorongásos tüneteket. A traumatizáció mértékétől és minőségétől függ a félelmi reakciókat indító amygdala működése, ami sokszor egy túlérzékeny riasztóhoz hasonló.

Klinikai szintű szorongásos zavarról akkor beszélünk, ha a tünetek súlyossága és időtartama meghaladja az aktuális élethelyzethez mérten adekvát mértéket intenzitásában és fennmaradásának időtartamában. Könnyű észrevenni, hogy pont ez a lényege a poszttraumás stresszzavarnak is: a veszély elmúlt, de a veszélyérzet nem. Ez idegélettanilag így magyarázható:

„Létezik az agyi eseményeknek egy természetes neurokémiai kaszkádja, amely a stresszt követi. A stresszválasz a fenyegetés felmérésével kezdődik, ami neurokémiai események kaszkádját aktiválja azért, hogy segítse a stresszorra adott egyéni választ és hogy visszaállítsa a belső homeosztázist. A traumatikus élményre a személy több – kognitív, érzelmi, viselkedéses, vegetatív – szinten reagál. Ezek a válaszok bonyolult neurokémiai feedback-remdszeren keresztül állnak kapcsolatban egymással és a traumával, és ez a rendszer arra szolgál, hogy a személy reagáljon a biztonsága elleni fenyegetésre, és megőrizze külső-belső integritását. Amikor ez a rendszer olyan stresszorral áll szemben, amely olyan súlyos vagy olyan hosszan tartó, hogy maga a stresszválaszrendszer is megváltozik, akkor beszélünk TSV-ról. A traumás stresszválasz abban tér el a szokásos stresszválasztól, hogy a neurokémiai kaszkád elhúzódik, nem szűnik meg a fenyegetés elmúltával, ez a homeosztázis felborulását okozza, ami kihat az agy strukturális és funkcionális jellemzőire is.” (dr. Andrejkovics Mónika: A gyermekkori bántalmazás neurobiológiai vonatkozásai, in: Úgy szerettem volna, ha nem bántottak volna, eds: Kuritárné és mtsai, 2015, Oriold Kiadó, Budapest, 91. o.)

Mit tekintünk veszélynek nárcisztikus abúzus esetén? A nárcisztikus emberek bánásmódját, amely a külvilág számára akkor is romboló, ha az nem nyílt vagy fizikai. A nárcisztikus áldozatok szoronghatnak azért, mert veszélyben érzik magukat, és ha így nézzük, a szervezetük teljesen érthető módon reagál szorongásos tünetekkel. A – bántalmazó – körülményeket figyelembe véve ez a félelmi reakció akár még adaptívnak is tekinthető, hiszen a szorongás az elkerülést preferálja, mint megküzdési módot. Vessük ezt össze azzal a tapasztalattal, hogy a mérgező emberek kezelésének is az elkerülés a leghatékonyabb módja!

A veszélyérzet akkor múlik el, ha az ember elhárítja a veszélyt. A szorongással való megküzdésben ezért fontos a tudatosságnak az a szintje, amely képes megfigyelni, hogy az egyén mit tart veszélyesnek abban a helyzetben. Ez természetesen nem könnyű feladat, különösen, ha az idegrendszer szorongásos hajlamú behangolása gyerekkorban történt vagy a bántalmazás családon belüli vagy rejtett. A szorongás ráadásul debilizál, magyarul jelentősen csökkenti a gondolkodás képességét az aktuális helyzetben. Bénító szintű szorongás esetén ezért lehet indokolt egy gyógyszeresen támogatott pszichoterápia, amely, ha kell, lejjebb húzza annyira a szorongásszintet, hogy lehessen dolgozni a szorongás traumaeredetével, hogy a személy képessé váljon tudatosan beazonosítani a szorongás tárgyának trigger-jellegét és maradjon elég kognitív kapacitása felmérni a valóságot és alkalmazni azokat az érzelemszabályozási technikákat, amelyek csökkenthetik a feszültségét.

A kezelés módját és mikéntjét a 2020 februárjától hatályos egészségügyi törvény (§187) alapján csak klinikusi vagy pszichoterapeuta szakvizsgára épített pszichoteraputa végzettséggel rendelkező szakember határozhatja meg egészségügyi ellátást igénylő zavar esetén. A diagnózisalkotás is pszichiáteri vagy klinikai szakpszichológusi kompetencia, így blogbejegyzéseim nem alkalmasak az öndiagnosztikára, és mások diagnózisainak megállapítására sem. Írásaim pszichoedukációs célt szolgálnak, melyek a hitelesítésen kívül gondolatébresztőként szolgálnak a megfelelő kezelési mód megtalálására.