Szent László-Hírlevél XXXI. évfolyam 1. szám
https://szentlaszlodomonkos.webnode.hu/l/szent-laszlo-hirlevel-xxxi-evfolyam-1-szam/

Az élet legnagyobb harca a Jó és a Rossz között zajlik. De hogyan különböztetjük meg őket?
Az ember hinni szeretne a Jóban. Egy igazságos világban. Az emberek megbízhatóságában. Abban,
hogy rajtunk múlik, mennyire közelítjük meg Isten képmásaként a tökéletességet.
Ez a vágy biztonságot ad a kontrollérzeten keresztül. De közben vakká is tehet. Szeretnénk elhinni,
hogy minden rossz félreértés. Hogy minden bántás mögött csak sebzettség van. Hogy ha mi elég jók
vagyunk, a világ is jóvá válik körülöttünk.
Csakhogy a valóság nem mindig az, amit szeretnénk, hogy legyen. Néha épp a jóra törekvés rontja el
a dolgokat. A tökéletesség például elérhetetlen, így nem fakad belőle az elégedettség nyugalma.
Mivel nem lehet sem megállni, sem hibázni, a maximalizmus inkább feszültséget szül, mint örömöt.
A legegyszerűbb példa erre, amit sok család átél: a szülő jót akar a gyerekének. Hogy sikeres legyen,
boldoguljon az életben. Mi tűnik ehhez a legnyilvánvalóbb útnak? A kiváló iskolai teljesítmény. De ér
annyit a szülő elvárásainak való megfelelés, az izgulás, egy rosszul sikerült dolgozat miatti
elkeseredés, mint amennyi eredményt, életben való beválást valóban hoz? Vajon az a jó szülő, aki
veszekszik a gyerekével, hogy tanuljon? Sajnos a gyerek felé az üzenet sok esetben az lesz, hogy ő
nem elég jó.
Ez egy jóindulatú, hétköznapi helyzet, de súlyosabb esetekre is igaz: a Rosszra sokszor nincs ráírva,
hogy az.
Álarcot visel – a jószándékét, a jó emberét… és amikor már épp gyanút fognánk, elbagatellizáljuk. „Á,
biztos csak viccelt. Én vagyok túlérzékeny.” Így jóhiszeműnek gondolhatjuk magunkat – mert
szembenézni vele fájdalmas lenne. Különösen akkor, ha nem véletlen balesetekkel vagy
elkerülhetetlen szenvedéssel találkozunk, hanem olyan helyzetekkel, ahol az ártás nem puszta
tévedésből fakad. Amikor nem csupán gyengeségről van szó, hanem arról, hogy valaki saját érdekeit
a másik rovására érvényesíti. Például manipulál, azaz elhiteti velünk, hogy mi akarjuk azt, ami
valójában neki jó. Nagy csalódás utólag ráébredni az értékesítők hátsó szándékaira például, amikor
olyat sóznak ránk, olyan áron, amit eszünk ágában sem volt megvenni.
Sokszor még ekkor sem fogjuk fel, mi történt valójában, mert a valóságvizsgálat nehéz. Mentális
energiabefektetést és lelkierőt igényel. De ha nem ismerjük fel a valós veszélyt, nem tudunk
védekezni ellene.
A Szentírás szerencsére nem relativizálja a gonoszságot. Bármelyik részéből hozhatnék példát, de a
jelenleg zajló Fiat90 lelkigyakorlatra való tekintettel a Zsoltárok könyvéből hadd idézzek:
„Gonosz ember melletted nem marad meg,
a hamisak nem állhatnak meg szemed előtt.
Gyűlölöd valamennyi gonosztevőt,
a hazudozókat mind elpusztítod.” (Zsolt 5,5–6)
A zsoltárban a „gonosz” és a „hazug” az ismétlés révén egymás szinonimájává válik. Rossz tehát az,
ami nem igaz.
A hamisság nemcsak szavakban jelenhet meg. Megjelenhet egy ember önmagáról alkotott pozitív
képében is – erősnek, erkölcsösnek, különlegesnek láttatja magát. De amikor ez a mesterségesen
fenntartott kép fontosabbá válik az igazságnál, a külvilág már nem korrigálhat. A kritikát

támadásként, a visszajelzést árulásként éli meg. Ha a világ tükröt tart, nem önvizsgálat következik,
hanem a tükör összetörése.
Enyhébb esetben a sértődés az a reakció, amely haraggal bünteti azt, aki ellenvéleményt merészel
megfogalmazni; súlyosabb esetben az a személy, aki őszinte véleményt fogalmazott meg, „ghosting”
– szellemmé, magyarosabban fordítva köddé válás – áldozatává válik. Ez az a jelenség, amikor valaki
váratlanul, magyarázat nélkül szakítja meg velünk a kapcsolatot. Ezt néha lélektani gyilkosságként is
aposztrofálják, mert az illető kiírt minket a belső világából, ami igencsak megsemmisítő élmény.
A hamis énkép fenntartásán áll vagy bukik ugyanis az illető identitása, ezért olyan megveszekedetten
harcol érte, mintha az életéért küzdene. Ez pusztító erejűvé válik.
Mivel a valóságot nem lehet tartósan meghamisítani, aki mindenáron ragaszkodik torz és
mesterséges képéhez, annak előbb-utóbb meg kell semmisítenie mindazt, ami ellentmond ennek. Az
ilyen működés közelében a másik ember lassan elveszítheti a saját valóságérzékelését. Kételkedni
kezd abban, amit lát és érez. Bűntudata lesz azért, mert kimond valamit. Magyarázkodik, miközben ő
maga sem érti, miért; azaz észrevétlenül átkerül a felelősség az ő oldalára.
A sátáni erők jelenlétét a negatív érzelmekről ismerhetjük fel: az irracionális bűntudat klasszikusan
ezek közé tartozik. Vékony a mezsgye a káros önostorozás és az egészséges önkritika között, és csak
az Igazság ismerete segíthet eldönteni, valóban bűnt követtünk-e el, vajon a másik megszégyenítő
reakciója biztosan a mi szégyenünk-e.
Amikor az énkép öncéllá válik, az emberi kapcsolatok sem a másikért vannak, hanem a tükrözésért.
Ilyenkor a beszélgetések nem párbeszédek, hanem monológok. A kérdések nem kíváncsiságból
hangzanak el, hanem ellenőrzési célból.
A másik ilyenkor elveszíti emberi mivoltát, és funkcióvá lesz: projekciós felületté vagy
visszaigazolásra szolgáló eszközzé. Ez a dehumanizálás nemcsak ellentétes érdekek konfliktusában
fájdalmas, hanem ártatlan hétköznapi helyzetekben is, mert a szíve mélyén mindenki érzi, ha nem az
embert látják benne, hanem csak használják valamire.
Ilyen az, amikor valaki olyasvalamit tulajdonít neked, ami neked álmodban sem jut eszedbe, őrá
azonban nagyon is jellemző. Vagy amikor kínosan vigyázol arra, hogy minden megnyilvánulásod
összhangban legyen azzal, amilyennek a másik szeretne látni téged – azaz szerepet játszol, mert ha
önmagadat adnád, abból baj lenne. Ez a tárgyiasítás utat nyithat az embertelen bánásmódnak, amely
hidegségéről és kegyetlenségéről, a részvét hiányáról ismerszik meg.
Egy keresztyén ember számára ilyen helyzetben jelentkezik az egyik legsúlyosabb erkölcsi dilemma:
hogyan legyünk jóindulatúak azokkal, akik rosszindulatúak velünk?
Gyakran idézik: „hurt people hurt people” – a sérült emberek sérülést okoznak. Ez igaz. Ezzel lehet
együttérezni. Ezt meg lehet bocsátani. De figyelem!
„Meddig ítéltek még hamisan,
és meddig vagytok még tekintettel a gonoszok személyére?” (Zsolt 82,2)
Nem minden rombolás fakad ugyanis pusztán sérülésből. Ami embertelen, az már nem pusztán
gyengeség, hanem annak túlkompenzálása: hatalomvágy. És ha az elkövetővel érzünk egyet, ki érez
együtt az áldozattal?
Ez nem csak pszichológiai alapvetés; a 82. zsoltár is így folytatja intését:
„Szolgáltassatok igazságot a szűkölködőnek és az árvának,

juttassátok jogához a nyomorultat és a szegényt!” (Zsolt 82,3)
Az elfogadás nem jelenti azt, hogy ne határolódnánk el a bántástól. A megbocsátás nem jelent
önfeladást. A jóság nem jelent naivitást. A Jó az Igaz melletti kiállás.
„Boldog az az ember, aki nem követi a gonoszok tanácsát.” (Zsolt 1,1)
Ez nem gyűlöletre hív, hanem tisztánlátásra. Amihez hozzátartozik, hogy ne higgyük el: az álnokság
árán elért eredmények tartósak és boldoggá tehetnek.
„Ne irigykedj az elvetemültekre,
ne féltékenykedj a gonosztevőkre;
mert mint a fű, csakhamar elszáradnak.” (Zsolt 37,1–2)
Az igazságot nem nekünk kell kikényszerítenünk. A Gonosszal nem közelharcot kell vívni. Az nem a
mi szintünk.
„Tárd fel az Úr előtt utadat, bízzál benne, ő majd eligazít.” (Zsolt 37,5)
A mi feladatunk az, hogy felismerjük: „ez nincs rendben, ez helytelen, ez hazugság”. Nem szépíteni a
valóságot, hanem nevén nevezni. Ami nem igaz, az nem jó – még akkor sem, ha jóság mögé rejtőzik.
Isten nem kertel. Azt várja tőlünk, hogy ismerjük fel a Rosszat.
Erre képesnek lenni: kegyelmi ajándék.

Szerző: Végvári Edit