A hétvégi transzperszonális workshopon elhangzott az “apakomplexus” szó, amelyre egy – a transzperszonális terápiákban mélyen, a hagyományos megközelítésben egyáltalán nem – hívő illető megvetően “leódivatúzta” a fogalmat.
Ennek kapcsán egy félreértést szeretnék tisztázni.
A transzperszonális pszichológia nem tagadta meg a pszichológia eredményeit, beleértve Freud és Jung nagyra értékelt munkásságát.
Mi értelme lenne kidobni a gyereket a fürdővízzel együtt? Hogyan nevezhetnék a transzperszonális pszichológiát még mindig pszichológiának, ha elfelejtenénk fejlődéstörténetét?
Mint az igazi személyiségfejlődés esetében is, a múlt INTEGRÁLVA van; hasznosan és tudatosan beépítve. Az a megközelítés, amely túllépett a személyiség hagyományos itt-és-most határain – ezért személyiségen túlinak nevezi magát (innen a transzperszonális szó) -, csak azért léphetett ekkorát, mert megvan a lépcsősor, ami idáig elvezetett.
Nézzünk egy példát. A klasszikus pszichoanalízis alapja a terápiás kapcsolatban megjelenő indulatáttétel, azaz: a pszichoanalitikus személyére rávetülnek azok a tudattalan kapcsolati minták, amelyek eredendően az elsődleges kapcsolatokból (ideális esetben) az anyával és az apával való kapcsolatból erednek. Ez a projekció egy speciális formája. Freud és Jung is hangsúlyozta, hogy ez természetesen is megjelenik, azaz a körülöttünk élőkre ráhúzzuk a saját mintáinkat.
Elég kinyitnod Müller Péter, Szepes Mária (és még sorolhatnám) könyveit, árad belőle az üzenet, hogy “te teremted a valóságodat”. Ugyanazt próbálják mondani, csak más szavakkal.
Tehát az, amiről Jung és Freud beszéltek, és amiről a mostani ezoterikus könyvek, az mind ugyanaz. A tudattalanunk úgy nyilvánul meg a világban, hogy tartalmait kivetíti rá – nézz körül, minden, ami körülvesz, a te teremtésed. És mindegy, hogy ezt hogy fogalmazzuk meg – annyiból nem az, hogy te melyik terminológiát fogadod el.
És az már aztán tényleg a te döntésed kérdése, hogy a projekcióid közül mit ismersz fel és el sajátodnak. A transzperszonális pszichológia ennek a felelősségnek a hangsúlyozásában tér el eleitől. De ez is csak arányok kérdése.

Ui: Jung a komplexusokat önálló energiával rendelkező autonóm lélekrészeknek tartotta. Ennek tudatában értékelhetjük (ma is érvényes) jelentőségüket, hiszen a tudatosság növelésének útján nem szerencsés, ha a személyiség tudattalan rétegeiben hemzsegnek ezek az önjáró konfliktusgócok…

(Forrás: C. G. Jung: A pszichoterápia gyakorlata, Scolar Kiadó, 2002, Budapest)