Vannak, akik azért nem járnak pszichológushoz, mert hiábavalónak érzik. Ismétlődő tapasztalatuk van arról, hogy hiába beszélnek a kiborulásaikról, az minden értelmezés ellenére legközelebb ugyanúgy megismétlődik.

Ezt a jelenséget a Young és munkatársai LeDoux kutatásai alapján azzal magyarázzák (2010), hogy a tudatos visszaemlékezés és racionális következtetés folyamatai más agyi területeken zajlanak, mint ahol a nem tudatos érzelmi reakciók zajlanak, azaz az egy dolog, hogy mire emlékszek és mit gondolok, az meg egy másik, hogy zsigerileg hogy reagálok.

A veszélyérzékelést félelemmel és agresszióval lereagáló agyi struktúrát amygdalának hívják és sajnos nincs közvetlen kapcsolata az agykéreggel. Azaz hiába gondoljuk, hogy nincs okunk félni és haragudni, ezt a köpönyeget maximum eső után tudjuk magunkra ölteni, mivel korábbi élményeink alapján az amygdalánk a legrosszabb verzióval számol, akkor is, ha az jelen biztonságos. Young és mtsai ezt így írják le:

“Az amygdala rendszer nem tesz finom különbségeket. Hajlamos a hamis pozitív riasztásra. (…) Később az eredeti trauma során jelenlévő ingerekre csak halványan emlékeztető ingerek is kiváltják a félelmi reakciót. Az amygdala rendszer a külvilágról elnagyolt, durva képet alkot, míg a cortex (agykéreg) részletesebb és pontosabb reprezentációkat tárol. A cortex felel azért, hogy a helyzet kognitív értékelésére épülő reakciókat gátolja. Az amygdala viszont csak kiváltja a reakciót de nem gátolja.”

(Young és mtsai, 2010, 41.o.)

Az amygdala által indított félelmi (vagy agresszív) válaszok a korábbi elképzelések szerint minden esetben bekapcsolnak, akkor is, ha annyira gyorsan történnek az események, hogy a reakciót kiváltó érzelmi esemény nem is tudatosul. Az érzelemszabályozásra vonatkozó készségfejlesztés ezt az automatikusan, tudattalanul lezajló folyamatot próbálja szabályozni (nem csak fentről, azaz a kognitív struktúrák, hanem lentről, az idegrendszer testi/vegetatív működése felől is).

A 90-es évek kutatási eredményei alapján azt feltételezték, hogy az amygdala egy életre megtanulta a leckét, és amit ő egyszer “veszélyesnek” titulált, az örökre úgy is marad.

“Az amygdalán keresztül létrehozott, félelemre vonatkozó tudattalan emlékek valószínűleg kitörölhetetlenül beleégnek az agyba. A veszélyes ingerek elfelejtésének képtelensége növeli a túlélés esélyeit. “

(LeDoux, idézi Young és mtsai, 2010, 41.o.)

Akkoriban még keveset tudtunk az agy rugalmas változóképességéről, de a mai képalkotó eljárások és neuropszichológiai vizsgálatok azt a reménykeltő képet sugallják, hogy még az amygdala is szabályozható.

Az életveszély érzésével járó élmények ugyan mélyre szaladnak, de mára olyan sok traumafeldolgozó eljárás (EMDR, Brainspotting, Somatic Experiencing) és élményalapú technika (sématerápia, KIP, szimbólumterápia) vált elérhetővé, hogy a gyógyulásra, regenerálódásra hosszan zajló, többféle forrásból származó traumatizáció esetén is esély nyílt.

Irodalom:

Young-Klosko-Weishaar: Sématerápia, Vikote, Budapest, 2010