“Nincs mindig szükség tervre. Néha elég lélegezni, bízni, elengedni, és megvárni, mi történik.”

A nárcisztikusok kaotikus és kiszámíthatatlan, zavaros és követhetetlen világában kétségbeesetten próbálunk tervekbe, listákba, naptárakba, „megállapodtunk”-okba kapaszkodni. Hogy aztán hiábavalóságukat tapasztalva még mélyebbre süllyedjünk a saját tehetetlenségünk mocsarába.

Nekem megváltás volt egyszer csak elengedni a görcsös igyekezetet, hogy megoldjam a dolgokat. Feladtam. És ezzel oldottam meg a dolgokat. Mert az égieknek adtam fel. Rájuk bíztam. Elkezdtem csak várni és figyelni. Nem proaktívan elébe menni a dolgoknak és mindent előre elrendezni, hogy hátha egyszer nem következne be a katasztrófa. Mindig csak a legszükségesebb lépést tettem meg. Kiszámoltam, mikor van az utolsó pillanat, amikor nekem kell lépni és még akkor is biztonsággal kontrolláltam a dolgokat (tehát véletlenül sem sodródtam!), de addig is esélyt adtam a sorsnak, hogy helyettem intézkedjen és ne én legyek a frontvonalban álló hibáztatható fél.

Nem volt könnyű feladni azt az attitűdöt, hogy „ha én nem csinálom meg, senki” (mert tényleg soha senki nem csinált meg helyettem semmit) és azt sem, hogy „ha nem én csinálom meg, nem lesz elég jó és én kapom a büntetést” (mígnem rájöttem, hogy a büntetést nem tudom elkerülni, mert soha nem tudom elég jól csinálni). De mivel rosszabb már úgyse lehetett, megérte kipróbálni az elengedősebb stratégiát. Amihez az egómból is alább adtam, mintegy pozitív mellékhatásként, hisz elfogadtam, hogy nem biztos, hogy pont úgy alakulnak a dolgok, ahogy én akartam. De rájöttem, hogy ez sokkal kisebb veszteség mint az a romhalmaz, amivé válok, amikor rengeteg energia árán elrendezek valamit és még földbe is döngölnek miatta.

És igen, van még, hogy nem tudom megállni, hogy ne zizegjek túl gyorsan. De villámgyorsan visszapofoznak a helyemre – a biztonságos zónába, a hátsó sorba, ahol észrevétlenül bele kell lapulni a falba és kész. És akkor nem lesz semmi baj.