Hiába jópofa, lehengerlő egy társ, ha igazából nem jóindulatú és nagylelkű. A „szeretetük” igazából nem más, mint birtoklási vágy, hogy hatalmuk lehessen fölöttünk. Ez magyarázza, hogy bizony nem örülnek annak, ha ki akarunk lépni a kapcsolatból. Alapvető kontrolligényüket fosztjuk meg a kielégüléstől, elvesszük tőlük kielégülésük forrását, hogy valaki rájuk figyel, velük foglalkozik, értük van és létezik. A nárcisztikus nem létezik, csak ha valaki tükrözi őt. Naná, hogy nem akar megsemmisülni.
Ezért hát inkább él a megsemmisítő harag és bosszú, fenyegetés és halálos léprecsalás eszközeivel, csak hogy visszacsalogassa a legyet a hálóba.
A nárcisztikus minden erőfeszítése arra irányul, hogy fenntarthassa saját idealizált énképét. A cél szentesíti az eszközt: semmi és senki nem érdekli, gátlástalanul arra használ másokat, hogy ezt a képet jelezzék neki vissza. Ha kell, kényszeríti őket erre, vagy zsarolással, büntetéssel, manipulációval éri el, hogy azt kapja, amit akar. Aki nem hajlandó ezt a játszmát játszani, esküdt ellenségévé válik.
Ha a nárcisztikus nem kapja meg a csodálatot, ami szükséges ahhoz, hogy ne érezze, mennyire töredezett az elméje, mennyire sérült a lelke, bedühödik és mindent elkövet, hogy ne veszítse el a forrást, ami kívülről táplálja.
Miközben az elméje megbomlik (és az idő előrehaladtával a rosszindulatú nárcisztikusok állapota csak rosszabbodik kezelés nélkül), rántja magával a pusztulásba a körülötte lévőket. A pokolba szállnak alá, és rántják magukkal azokat, akiket fanatizálva magukhoz láncoltak.
Az érzelmi bűvkörbe vont hódolók és követők nem látnak tisztán. Ilyen esetben óriási a kívülállók szerepe abban, hogy figyelmeztesse az áldozatokat a veszélyre. A kutatások szerint szakember segítségére van szüksége az áldozatoknak, hogy képesek legyenek elszakadni és felgyógyulni a kapcsolatból származó sérülésekből.

A bejegyzés alapjául szolgáló cikk.